A biztosítás alapú gyógyítás ellentmondásai

A biztosításon alapuló gyógyítás az orvos-beteg kapcsolatot az állam által felügyelt szerződéses keretbe illeszti. Sajnálatos, hogy ez a jogi, gazdasági keret nem befolyásolható az ellátás főszereplői által. Pontosabban a beteg és az orvos alig tud beavatkozni a rendszert működtető döntésekbe és azt befolyásoló tényezőkbe.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Romániában 2003-tól létezik betegjogról szóló törvény, de ennek a tételes alkalmazása még ma is csak egy elvárás. Az egészségügyi intézmények és az azokat működtető tulajdonosok és finanszírozók sem formálisan, sem informálisan nem törődnek ennek az alapvető emberi jogokra épülő törvénnyel.

A jog érdeklődése az orvoslás iránt az utóbbi 50 évben vált divatossá. Ennek egyik oka, hogy napjainkban már nem csak orvosok foglalkoznak gyógyítással, hanem az alternatív medicina jegyében orvosilag képzetlenek is beavatkoznak, sőt, egyre gyakoribb jelenség az öngyógyítás kísérlete, pedig ezeknek olykor nem kívánt, sőt káros következményei is vannak.
Az orvos és a szakápoló formálisan a gyógyítás privilégiumával rendelkezik, de az utóbbi évtizedekben ez olyan törvényes keretek közé került, ahol a gyakorlatban minden gyógyító tevékenység csak a beteg (vagy annak a képviselője) tájékoztatása és beleegyezése függvényében valósulhat meg. Kivételt képez az úgynevezett „kényszerkezelés” amelynek az alkalmazása bírósági határozat függvénye. Napjainkban tehát a gyógyítás társadalmi és jogi kontroll alá került még akkor is, ha Romániában az orvos és a szakápoló szabadfoglalkozású szakembernek számít.
Évezredekig az orvosi felelősség a szakmai (Hipokrátész szellemű) szabályok szerint volt értelmezve. A 19. században a társadalmi biztosítások megjelenése után merült fel a gyógyításra vonatkozó speciális szabályok szükségessége. Ma ilyen értelemben a felelősség megfogalmazható a gyógyító személyre (orvosra, ápolóra) és a szolgáltatást biztosító intézményre egyaránt. Ebben a szellemben került bevezetésre a világ civilizáltnak mondott országaiban (így nálunk is) a kötelező és „Mal Praxis” elvű biztosítás. Fontos ellentmondás a hazai rendszerben, hogy erről a biztosítási „termékről” alig tudnak az állampolgárok, az egészségügyiek pedig a minimális tájékozottság szintjén foglalkoznak vele. Így jó üzlet és nagy nyereség a biztosítóknak.

A gyógyításban mindig voltak és lesznek kockázati tényezők, ezek jogi, etikai és deontológiai szempontok szerint is befolyásolják a beteg és az orvos közötti kapcsolatot.

Az egyre költségesebb ellátásban fontos, hogy kiszámítható, az orvos és a beteg által is ismert tényezőkre alapuljon ez a kapcsolat, amelyet mindig a rendelkezésre álló anyagi és eszközi feltételek befolyásolnak világszerte. A csodát váró beteg és hozzátartozók meg kell értsék, hogy a 21. században általános gond az a fel nem oldható ellentmondás, miszerint nem minden, a betegség miatt indokolt, orvosilag lehetséges ellátás finanszírozható egy adott országban. Szomorú, de igaz, hogy nem minden szívbeteg részesülhet szívátültetésben, többek közt azért nem, mert nincs annyi átültethető szív és nincs annyi pénz, hogy ezt az esetlegesen jogos elvárást teljesíthessük. Az egyre mélyülő ellentmondásnak a feloldása nem az orvosok feladata, hanem a társadalomé, az egészségügyi politikáé.
A gyógyítás és a kórház „veszélyes üzem.” Kockázat a betegnek és kockázat a gyógyítónak. Egy fogkezeléstől kezdve bármilyen egyszerű, gyógyító szándékú beavatkozásnak, még a betegápolásnak is kockázatai, komplikációi vannak. Az Egyesült Államokban évtizedek óta monitorizálják e tevékenységeket. Szerintük a halálokok statisztikájában a 8-9. helyen vannak azok a tényezők amelyek az orvosi ellátással kapcsolatosak és halálhoz vezetnek. Valójában a gyógyítás komplex és drága eszközei már csodával határos eredményeket hozhatnak. Teljes biztonság azonban még ott sem garantálható, ahol ezek léteznek.

A PRIMUM NON NOCESERE (mindenekelőtt nem ártani) klasszikus kockázati elv napjainkban már érvénytelen. A 21. században a végsőkig kockáztatva illik cselekedni még akkor is, ha ez az agresszív próbálkozás növeli a lehetséges komplikációk számát. Hol a határ? Az alsó határt hivatott meghatározni a szakmai betegségre vagy betegségcsoportra vonatkoztatott ellátási minimum. Ez kidolgozás alatt van Romániában, de a garanciái még nem biztosítottak. A felső határ... bármi, ami a beteg érdekében indokolt és orvosetikai szempontból megengedett.
A hazai törvényekben is előírt biztosítási és tájékoztatási kötelezettségek az egészségügyi intézmények tulajdonosaként az önkormányzatokra is vonatkoznak. Ezek az intézmények még nem nőttek fel az ilyen típusú feladatokhoz. Már késő ugyan, de még aktuális, hogy aktív szereplővé váljon a helyi és megyei önkormányzat abban a szerepkörben, amelyet az Európai Unió ajánlata szerint kellene betöltenie „az orvos és az egészségügyi szolgáltatást igénylő fogyasztó” közötti harmónia kialakításában. (Már nem divatos orvos-beteg, orvos-páciens kapcsolatról beszélni. A pénzről és fogyasztásról szóló világban még az európai ajánlásokban is az orvos szolgáltató, a beteg fogyasztó. Vajon jó ez?)

A szerző a Nagyváradi Megyei Közkórház vezetőtanácsának elnöke