A sikerélményt a meggyógyult beteg hálás pillantása adja

Interjú dr. KÉKEDI IMRE osztályvezető belgyógyász főorvossal

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Zilahon született 1951-ben, és ott végezte tanulmányait az akkori Ady Endre Líceumban. Az övé volt az utolsó generáció, amely I. osztálytól az érettségiig abban az iskolában tanulhatott. A kolozsvári Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemre felvételizett sikeresen. Akkor még 8-10 jelentkező volt egy helyre, és egy íratlan szabályt is maradéktalanul be tartottak: a bejutó magyar diákok száma nem haladhatja meg az összlétszám egytizedét. Román tagozaton tanult, ami főleg első éven embert próbáló feladat volt.
Diplomázás után következett a Bukarestből irányított kihelyezés: tanulmányi eredmény sorrendjében választhattak a végzősök, így Kékedi doktornak sikerült „megfognia” a Bihar megyei Almaszeget (Voivozi). Bányaorvosként kezdte el szakmai tevékenységét. A környéken több bánya is volt, mindegyik orvosi rendelővel ellátva, melyeket sorra kellett járnia. Naponta három helyen is rendelt, a törzshely Füves (Vărzari) volt. Hozzátartozott még Cserpatak és Almaszeg is. Néhány év múlva megkapta a papfalvai külső kórházi részleget, mely akkor a margittai kórházhoz tartozott. Ez 50 ággyal működött, és kizárólag bányászokat látott el. 1979-ben megnősült, és feleségével már ketten voltak az osztályon.
Rövid időn belül az akkori igazgató, dr. Mircea Pop biztatására rezidensvizsgára jelentkezett Bukarestben belgyógyász szakon. A rezidens időszakot Marosvásárhelyen töltötte le. Belgyógyászként Papfalvát kapta meg munkahelyként, majd néhány év múlva, a ’80-as évek vége felé Margittára került. Akkoriban – az „aranykorban” – csak tíz évben egyszer tartottak főorvosi vizsgát, ezért Kékedi Imrének csak a rendszerváltozás után nyílt erre alkalma. Kolozsváron tette le a főorvosi vizsgát a '90-es évek közepén, majd rá egy évre az osztályvetetőit is, azóta osztályvezető főorvos a margittai Dr. Pop Mircea Városi Kórház belgyógyászati részlegén. Néhány évig az intézmény orvos-igazgatói tisztségét is elvállalta. A belgyógyászat a kórház legnagyobb osztálya, melynek vezetése csak a munkatársak együttműködésével lehetséges.

– Mikor és hogyan érett meg önben az elhatározás, hogy az orvosi hivatást válassza?
– A családban első generációs orvos vagyok. Szüleim másféle tevékenységet folytattak, de engem orvosnak szántak, ez találkozott az én elképzeléseimmel és álmaimmal. Belevágtam, és sikerült. Mind a mai napig nem bántam meg, szeretem a hivatásomat, elmondhatom, hogy a munkám egyben a hobbim is. Nem könnyű, állandó koncentrációt igényel, stresszben sincs hiány, de talán ez az egyik szépsége. Nincs könnyű beteg, mindegyikre maximálisan oda kell figyelni, és sok munka van addig, amikor kijelenthetjük, hogy könnyű esetről van szó. Rengeteg vizsgálat eredménye ez a kijelentés. Családunk „második generációs” orvosai a lányom és vejem.
– Munkaidőn kívül is orvos az orvos?
– Tulajdonképpen nincs olyan, hogy munkaidőn kívül. Délelőtt az osztályon dolgozunk, délután vissza kell jönni vizitre, de közben is foglalkozunk betegeink állapotával, ha másképp nem, gondolatban. Sőt el kell mondanom, hogy néha álmaimban is a betegeim esetei jönnek elő. Egy beutalttal szemben akkor jár le a munkaidő, amikor gyógyultan távozik az osztályról, vagy legalább stabilizáltuk az állapotát. Ha bárhol és bármikor orvosra van szükség, nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok szolgálatban. Azt mondanám, hogy az orvosi hivatás örökös szolgálatot jelent.
– Valahogy mégis ki kell kapcsolódni, erre mikor van lehetősége?
– Leginkább csak szabadság ideje alatt. Akkor hódolhatok a kedvteléseimnek: a természetjárásnak és a fotózásnak. Sétálgatni, kikapcsolódni ugyanis Margittán manapság szinte lehetetlen a porfelhő, az eldobált szemét és a disznóhizlaldából áradó bűz miatt. Valamit nagyon kellene tenni ezen a téren is. Szabadság ideje alatt vagy sétálgatok, vagy fotózom. Elindulás előtt el kell dönteni, aznap melyiket választom, mert más szemmel látja a vidéket a természetjáró és más szemmel a fotós. Azért séta közben is magammal viszem a gépemet.
– Úgy tudom, ön több szakmai és civil szervezet aktív tagja. Erre is van ideje?
– Kell lennie. A szakmai egyesületek programjain hivatásunk szempontjából nagyon fontosak. Előadások, konferenciák, beszámolók hangzanak el, melyek segítik szakmai tapasztalataink kiteljesedését. Tagja vagyok az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvostudományi Szakosztályának, mely évente rendez egy szakmai konferenciát, meg a Magyar Egészségügyi Társaságnak, amely a világ magyar orvosait fogja össze, és évente öt-hat ülése van, mindig a Kárpát-medencében. Szilágysomlyón a Báthory-napok alkalmából minden évben nívós orvosi szakkonferenciát tartanak, melyen menetrendszerűen részt veszek. A civil szervezetek közül alapító tagja vagyok a margittai Rotary Klubnak és a Helios Fotóklubnak, továbbá a Nobilitas Egyesületnek.
– Infrastruktúra, felszereltség szempontjából elégedett a margittai kórházzal?
– Az utóbbi időben az infrastrukturális beruházások terén nagyot léptünk előre. Felszereltség szempontjából sincs okom panaszra. Az orvostudományi technika viszont olyan tempóban fejlődik, hogy egy egyetemi klinika sem tudja valós időben követni, nemhogy a margittai kórház. De azért jó helyen állunk. Sajnos bizonyos szakrendelések nincsenek lefedve, a hozzánk kerülő fiatal szakorvosok pedig félő, hogy csak „ugródeszkának” tekintik ezt a munkahelyet. A hétvégi ügyeleteken nincs röntgen, ultrahang és labor, ezért érdemben nem tudja az ügyeletes orvos diagnosztizálni a beszállított/beutalt pácienseket. Ennek az oka a szakemberhiány és a kiadások csökkentése. A spórolásról jut eszembe, hogy sok fiatalabb kolléga dömpingszerűen írja fel a gyógyszereket, ami többletköltséget és plusz megterhelést jelent az amúgy is beteg szervezetnek. Ha ki is veszi a beteg, a gyomra nem bírja a terhelést, és nem szedi be. A gyógyszereket mértékkel és módjával kell használni, mert a bumeráng visszaüthet.
– Véleménye szerint foglalkoznak-e eleget az emberek az egészségükkel?
– Embere válogatja. Mindenkinél más és más. A rendelők mindig tele vannak, tehát azt jelenti, jönnek a páciensek. Van, aki indokolatlanul sokszor, de van olyan is, aki már majdnem későn jön. Sajnos sokan visszaélnek a rendszer hiányosságaival, és a kórházat pihenőhelynek, a mentőt ingyen taxinak nézik. Ezzel pénzt pazarolnak, és kiszoríthatnak olyanokat, akiknek tényleg szükségük volna az ellátásra. Lenne erre megoldás, csak nem szívesen vállalja senki a döntés felelőségét.
– Mi van akkor, amikor „akasztják a hóhért”?. Egy orvos, ha beteg nehezebb vagy könnyebb eset a többinél?
– Igen is, meg nem is. Szakmai szempontból társ, és együtt találhatunk megoldásokat a gyógyulásra. Viszont nehezebb megnyugtatni, mivel látja azokat a következményeket, amit az átlagember nem. A beteg megnyugtatása viszont a gyógyulás szempontjából nagyon fontos tényező.
– Mi a legnagyobb sikerélménye egy orvosnak?
– A beteg meggyógyítása a feladatunk. A sikerélményt pedig a meggyógyult beteg hálás pillantása adja. Állítom, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit orvos kaphat. Ez a legnagyobb sikerélmény. Ezek a hálapillantások adnak erőt a további munkához, és segítenek legyőzni az esetleges sikertelenségek rossz emlékeit.

Szőke Ferenc