Az orvosba vetett bizalom már fél gyógyulás

Interjú dr. Jagamos Lazányi Marianne margittai osztályvezető szemész főorvossal

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A gyulafehérvári várban született 1939. március 19-én, édesapja a városban volt ugyanis világi teológiatanár. Kétéves koráig élvezhette szülővárosa vendégszeretetét, utána szülei hazaköltöztek Désre, a családi házba. Iskolai tanulmányait Kolozsváron kezdte el és ott is érettségizett, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi karán végezte el felsőfokú tanulmányait, ahol 1961-ben diplomázott. Az egyetem utolsó évében megtalálta élete párját, Jagamos Istvánt, későbbi sebészorvost. Orvosi karrierjüket mindketten az alsótótfalui (Sârbi) orvosi rendelőben kezdték el, ahol négy évig dolgoztak. Abban az időben váltak családdá, mivel megszületett Bandi fiuk, aki a későbbiekben szintén az orvosi hivatást választotta életcélul. Itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert szívsebész főorvos lett. Jelen pillanatban a nagyváradi szívsebészeti központ létrehozásán munkálkodik a Viva anima projekten keresztül, melynek ő az ötletgazdája. Jagamos doktornő férje 1965-ben megkapta a margittai kórház egyik sebészi állását, ő pedig két évi monospetri doktorkodás után versenyvizsgával került a margittai szemészeti osztályra. Nagyváradon és Kolozsváron végezte a szakképesítést, majd 1970-ben Bukarestben tette le a szakvizsgát. Ettől kezdve mind a mai napig szolgálja a margittai és környékbeli közösséget. A '70-es évek végén tette le a főorvosi vizsgát, azóta a szemészet osztályvezető főorvosa. Egyedüli szemész ebben a régióban, vagyis mintegy 150 000 ember szakorvosi ellátása rá hárul. A kórházi és a járóbeteg-ellátás egyaránt az ő vállát terheli.

– Saját vágyai vezérelték, vagy mások irányították az orvosi hivatás felé?
– Érdekes, hogy édesapám tanácsára kezdtem el érdeklődni az orvosi pálya iránt, pedig apai felmenőim között nem volt orvos. Ők anyai ágon képviseltették magukat. Hálával és köszönettel tartozom édesapámnak, aki belelátott a gondolataimba, és olyan pályára terelt, amely egy életen keresztül boldogságot adott nekem. Köszönettel tartozom továbbá az akkori marosvásárhelyi professzoroknak, akik felkészítettek hivatásom gyakorlására, valamint dr. Segal Norbertnek, aki a szakképesítésemet irányította. Szerencsésnek tartom magam, mert mindig nagyszerű emberek között tanulhattam és dolgozhattam. A margittai kórházat is olyan ember irányította, mint az alapító igazgató dr. Mircea Pop, akinek nemcsak a kórház, de a környékbeli orvosi rendelők is köszönhetők. Megtisztelő és örömteli érzés volt vele együtt dolgozni. Nekem a munka nem a megterhelést, hanem az életet és a felüdülést jelenti.
– Nem csábították kitörési lehetőségek?
– De igen. Nagyon sokszor kaptam külföldi és belföldi ajánlatokat, melyek talán szakmai szempontból felívelést jelentettek volna. Én azonban nem tudtam volna itt hagyni a körzetemet, hisz itt megszerettem az embereket, és úgy érzem, ők is engem. Közvetlen természetű vagyok, nem állítok korlátokat orvos és beteg közé. Éppen ezért pácienseim hamar megnyílnak előttem, így a gyógyítás is sokkal könnyebb. Megszerettem szűkebb és bővebb hazámat, nincs az a pénz vagy karrier amiért elhagytam volna. Én itt születtem, itt dolgoztam, és itt fogok nyugovóra térni. Mindig azt tanácsolom fiatalabb munkatársaimnak is, hogy itthon találják meg a boldogságot. Nincs az olyan nagyon eldugva, és ha egy kicsit keresi az ember, akkor előbb-utóbb rátalál. Fiamat és unokáimat is a szülőföld, a család és munka szeretetére neveltem.
– Elismerték hűségét és kitartását?
– Azt kell mondanom, hogy ebben is szerencsés vagyok, mert úgy érzem, a betegeim és a munkáltatóim is megadták a kellő elismerést. A pácienseim már-már nem az orvost, hanem a segítő jó barátot látták bennem, és nekem ez nagyon jólesett. Munkahelyemen is sok elismerésben volt részem az évek során. A Nagyváradi Orvosi Kamarától Kiválósági Oklevelet kaptam, ami tulajdonképpen egy életműdíj, A Partium Alapítvány szintén életműdíjjal jutalmazott. A margittai dr. Pop Mircea Városi Kórház pedig Elismerő Érdemoklevelet adott át nemrégiben. A legnagyobb öröm viszont az, ha egy beteg állapota javul, vagy teljesen meggyógyul.
– Hogyan bírja egyedül egy ekkora körzet ellátását? Mikor van ideje pihenni, kikapcsolódni?
– Mint már említettem, engem a munka nem fáraszt, sőt azt mondhatnám, inkább felüdít. Egy betegnek soha nem lehet azt mondani, hogy most nincs rá időm, mert pihenek vagy szabadságon vagyok. Számtalan esetben mentem be szabadságom ideje alatt ellátni a rászorulókat. Volt, hogy az osztályról hívtak be, de olyan is, hogy eljöttek hozzám a lakásomra. Ilyenkor nem lehet, vagy legalábbis én nem tudok nemet mondani. Ha mégis van szabadidőm, akkor szívesen foglalkozom az állatokkal és növényekkel. Köztudott, hogy meggyőződéses növény- és állatvédő vagyok. Szerintem aki az állatokat és a növényeket nem szereti, az embertársait sem tudja maradéktalanul szeretni, tisztelni. Legörömtelibb kikapcsolódásom viszont az, amikor unokáimmal, Csillával, aki 23 éves és István Dáviddal, aki 10 éves, tölthetem a szabadidőmet. Úgy néz ki, hogy Dávid lesz a harmadik generációs orvos a családban. Mint általában a nagymamák, én is nagyon büszke vagyok az unokáimra.
– Az Ön osztályának felszereltsége megfelel a kor követelményeinek, elvárásainak?
– Az épületeket nemrég újították fel az európai uniós követelmények szerint. A klinika és a kórház viszont csak középszintű felszereltséggel rendelkezik, ezért a bonyolultabb eseteket nagyváradra kell küldenem. Remélem, a közeljövőben beszerzik a hiányzó készülékeket, és a majdani utódom teljes körű kezelést tud majd végezni. A krónikus betegek kezeléséhez és a diagnosztizáláshoz minden eszközzel rendelkezünk.
– Az előbb említette a majdani utódját. Van erre kilátás? Úgy tudom, nem tolakodnak a szakorvosok. Mi ennek az oka?
– Az egyik ok a munkahelyek befagyasztása volt, a másik az, hogy a szakemberek inkább a nagyvárosok felé tendálnak. Meg aztán a fizetés sem a legvonzóbb, főleg a kezdők esetében. Inkább bedolgoznak egy magánrendelőbe, mint hogy az aránylag alacsony kórházi bért válasszák. Nagyon fájdalmas számomra, hogy egyre kevesebb a magyar vagy legalább magyarul jól beszélő szakorvos, pedig itt a mi térségünkben ez nagyon fontos lenne. A betegnek megkönnyebbülés, ha anyanyelvén mondhatja el panaszait, és általában a bizalma is nagyobb egy saját nemzetiségű orvos iránt. A gyógyulásnál pedig nagyon fontos, hogy a páciens bízzon az orvosában. Az orvosba vetett bizalom már fél gyógyulás. Nagyon remélem, hogy lesz olyan szakorvos, aki hivatásként kezeli szakmáját, és átveszi majd tőlem a „stafétabotot”.
– Ez mikor fog bekövetkezni? Meddig marad a pályán?
– Mindaddig maradok, ameddig érdemben el tudom végezni a munkámat, és élvezem a betegeim bizalmát, szeretetét. Nem szeretném ezt a nagy körzetet szakorvosi lefedettség nélkül hagyni. Remélem, mielőtt a sors menésre szólít, bevezethetem utódomat a körzetem praxisába. Utána babusgatom a növényeket és az állatokat, esetenként részt veszek karitatív tevékenységekben. Sokat leszek együtt a családdal. Ha fiatalabb orvostársaim igénylik, szívesen leszek a tanácsadójuk, önzetlenül átadom tapasztalataimat.
Szőke Ferenc