Diószegi pincesors

Épített örökségünk igen gazdag, de felhasználása, állagmegőrzése messze nem követi az elvárásokat.

Csak az Érmelléknél maradva, sokáig aggódni kellett a székelyhídi Stubenberg-kastély sorsa felől, amit szerencsére a Böjte Csaba ferences szerzetes nevével fémjelzett dévai alapítvány megmentett, ahogyan a gálospetri Fráter-kúriával is tette.
Sajnos a székelyhídi kastélyhoz egykoron tartozó, ma magánkézben lévő uradalmi magtár épülete nem volt ennyire szerencsés. A tetőzetétől megfosztott csupasz falak a településképet rondítják, a városvezetés eleddig nem lépett hathatósan a helyzet orvoslása érdekében. Az ottományi Komáromi-kastély megmentésére sikeresen pályázott a helyi önkormányzat egy magyarországi társpályázóval közösen.
Az Érmellékről Nagyváradra vezető nemzetközi út mentén magasodik a bihardiószegiek által MAT-pinceként ismert építmény, amelynek jövőbeni sorsa még ma sem megnyugtató. A jó kiállású emeletes ingatlan építéséhez 1912-ben fogtak hozzá, Zichy Tivadar közreműködésével olasz mestereket hozattak. Az I. világháború kitörése miatt csak 1928-ban fejezték be a munkálatokat. A diószegi nagyszabású építkezés része volt annak az 1909-ben a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium által hozott országos rendelkezésnek, amely közborraktárak létrehozásáról intézkedett. Az emeletes épület alsó szintjét földfelszíni pince foglalja el, amely a konstans hőmérséklet megőrzése érdekében dupla fallal épült, padlástere parafával szigetelt. Az ország szétszaggatása után a román állam rátette a kezét az értékes ingatlanra, állami pince státuszt kapott. Már a két világháború közötti időszakban az állami Monopolul Alcoolului şi Tutunului (MAT) birtokolta, ebből ered a ma is ismert köznyelvi megnevezése. A II. világháború alatt az úgynevezett Károly-vonal erődépítő katonák elszállásolására szolgált, majd a világégést követően ismét borászati központ lett, ahová a környék szőlőtermését gyűjtötték be, és itt dolgozták fel. A borokat nagy tételben szállították Nagyváradra, ahol palackozták az itókákat. A hatvanas évek derekán vermutgyártásba kezdett itt a Vinalcool, amely országos elismertségét a felhasznált jó minőségű víznek köszönhette.
A rendszerváltás után a muzeális értékű gépsorokat, eszközöket eladták ócskavasnak; félő, hogy lassan az épületen is úrrá lesz az enyészet. Egyesek tudni vélik, hogy egy osztrák állampolgár vásárolta meg, aki évek óta semmit sem mozdított az ingatlanon, legfeljebb a szélviharok, amelyek kitartóan lopkodják a cserepeket. Dr. Szabó József helytörténész és id. Dávid György borász gyakran hangoztatja a múltmentés fontosságát. Jó lenne, ha szavuk azokhoz is eljutna, akik tevőlegesen is hozzájárulhatnak átöröklött értékeink megóvásához.

D. Mészáros Elek