Semmi sem pótolhatja az orvos-beteg párbeszédet

Interjú dr. Bódis Ferenc nyugalmazott margittai belgyógyász főorvossal, volt érszőllősi körorvossal, akit szülőfaluja díszpolgárává is avattak.

Az Érmelék szülötte, Érszőllősön született 1940. május 12-én. Elemi iskoláit szülőfalujában kezdte el, de Biharpüspökiben fejezte be, mivel édesapját géplakatos mesterként oda helyezték, hogy létrehozza a helyi gép- és traktorállomást. További tanulmányait a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte. Az övé volt az utolsó végzős évfolyam, mert – valószínűleg az ’56-os események hatására – a tanintézet ebben a formában megszűnt.
Az akkori tanárok belopták a magyar történelmet a tananyagba, és természetesen az ’56-os forradalom is napirendre került. Olyan tanáregyéniségek oktattak ott, mint András Gusztáv és András Ágoston. Több diákot és tanárt meghurcoltak, ő sem kerülte el a kihallgatást, de mivel semmit sem tudtak rábizonyítani, megúszta a dolgot. Maga a kihallgatás az egyik tanár lakásán történt, és valószínűleg egy Magyarországra írt levele adta rá az okot, melyben az ’56-os eseményekről érdeklődött, mivel az elérhető rádiókat úgy állították be, hogy csak Bukarestet fogja. Bódis Ferencet is megpróbálták megkörnyékezni és beszervezni, de a határozott és egyértelmű nem után békén hagyták. Véleménye szerint csak az vált besúgóvá, aki az is akart lenni.
1958-ban érettségizett, és anyagi okok miatt nem felvételizett azonnal az egyetemre. Helyettesítő tanárként dolgozott egy évig Érszőllősön, hogy pénzt gyűjthessen. Közben a család is hazakerült, őt pedig besorozták katonának, és mivel érettségije volt, javasolták a tiszti iskolára. Azt azonban nem fogadta el, hanem sikerrel felvételizett a kolozsvári Orvostudományi Egyetemre. Magyarul felvételizhetett, de tanulmányait már román nyelven végezte; 1965-ben diplomázott. Közben, még a vizsgák előtt megnősült, felesége vele egyszerre diplomázott ugyanazon egyetemen.

– Tudomásom szerint annak idején a frissen végzetteknek nem volt egyszerű dolog két orvosi állást találni ugyanazon a helyen. Önöknek sikerült?
– A helyeket a tanulmányi eredmény függvényében választhattuk, és én ilyen szempontból az elsők között voltam, így sikerült „megfogni” Bihar megyét. Ez mindkettőnkre érvényes volt. A második „menetet” már Nagyváradon kellett megvívni. Sajnos eleinte nem sikerült egy helyre kerülnünk. Én Almaszegen lettem bányaorvos, a feleségem pedig Érkeserűben körorvos. Még mielőtt elfoglaltam volna az állásomat, le kellett töltenem négy hónap katonaidőt. Hazatértem után mellénk állt a szerencse, és mindketten Érszőllősre kerültünk, feleségem gyermekorvosként, én pedig körorvosként. Összesen tíz település tartozott hozzánk. Sajnos az akkori első titkárral volt egy komolyabb vitánk, mely már-már tarthatatlanná tette a helyzetet. Volt egy versenyvizsga, én éltem a lehetőséggel, és a margittai belgyógyászatra kerültem valamikor a ’70-es évek elején. Ezt követően elvégeztem a belgyógyászati szakosítást Kolozsváron, a vizsgákat pedig Jászvásáron tettem le 1975-ben. Ettől kezdve folyamatosan a margittai belgyógyászaton dolgoztam szakorvosként 2010-es nyugdíjazásomig, amikor is az egyetemi évekkel együtt 50 ledolgozott évet tudhattam magam mögött. Közben letettem a főorvosi vizsgát is. Nyugdíjazásom után magánrendelőmben fogadom a hozzám ragaszkodó pácienseket.
– Volt mintaképe a családban?
– Azt mondhatnám, hogy nem egyenes ági. Egy nagynéném orvoshoz ment férjhez, és vele beszélgetve lassanként felkeltette az érdeklődésemet ez a hivatás. Különben is szerettem a természettudományokat és az anatómiát. Az orvos a gyermekgyógyászatot ajánlotta, mondván: a gyerekek nem hazudnak. Én mégis belgyógyász lettem, és rá kellett jönnöm, hogy bizony a páciensek néha valótlan dolgokat állítanak. Meg kellett tanulnom kérdezni a betegeket, és kiszűrni a valótlan elemeket.
– Miért érdeke egy betegnek, hogy valótlant állítson?
– Két különböző eset lehetséges. Az egyik az, hogy a páciens rosszul méri fel a valóságot, vagy kisebbíti, illetve felnagyítja a tüneteket, minden mellékgondolat nélkül. A másik pedig határozott érdekkel próbálja félrevezetni az orvost, mert betegszabadságra vagy betegnyugdíjba akar menni. Ezeket az eseteket ki kell szűrni. Nem szólom meg őket, mert a legtöbbször a szükség viszi őket erre a megoldásra. Olyan is van, aki a család előtt akar mártírkodni, és persze vannak a képzelt betegek. Őket mindenképpen vissza kell helyezni a valós világba, mert előbb-utóbb lehetetlenné teszik a saját és a környezetük életét is.
– Milyen módszerrel lehet leghatékonyabban diagnózist felállítani?
– Véleményem szerint az első számú és legbiztosabb még mindig a beteggel való elbeszélgetés. Az anamnézis (görög szó, jelentése: kórelőzmény) még ma is a belgyógyászat alappillére. Persze a modern laboratóriumi és egyéb vizsgálatok segítik a belgyógyászt, irányvonalat adhatnak, de véleményem szerint a kikérdezést semmi sem tudja helyettesíteni. A laborvizsgálatok néha félre is vezethetik az orvost. Sokszor jönnek hozzám betegek, és kezembe nyomják a leleteket. Én ezeket félreteszem, és megkezdem a kivizsgálást, s majd a végén nézem meg, nehogy engem is befolyásoljon döntésemben. Az orvos beszélgetés közben minden betegtől tanul, csupán az elmondott tüneteket le kell fordítania orvosi nyelvre. Az, hogy az ember jó diagnoszta legyen, nagyon sok gyakorlást és élettapasztalatot igényel. Emellett állandóan tanulni kell. Egy szakorvos kb. 52 betegséggel foglalkozik, és ennyi hét van egy évben. Célszerű minden héten újratanulni egyet.
– Betegei, munkáltatói elismerték-e, megköszönték-e tevékenységét?
– Az igazi elismerés az, ha nyugodt a lelkiismeretünk, és önmagunk munkájával elégedettek vagyunk. Nekem nyugodt a lelkiismeretem. A munkáltatók oklevelekkel adtak nyomatékot az elismerésüknek. Jólestek ezek a figyelmességek, de a legjobban Érszőllős lepett meg, amikor díszpolgárává fogadott. Örültem, és bevallom, meghatódtam. A betegeimtől pedig nap mint nap megkapom a köszönő szavakat, esetenként figyelmességeket. Jóleső érzés tudni azt, hogy segítettem. Ezért cserébe soha semmit sem kértem, hiszen ezért kaptam a fizetésemet. Nem mondom, hogy soha semmit nem fogadtam el, de nem követeltem ki. Mélységesen elítélem azt a tényt, hogy van olyan orvos, aki szinte követeli a hálapénzt. Ez etikátlan, és ellentmond hivatásunk lényegének. Hiszen azért vagyunk, hogy segítsünk. Ha valaki felállít az utcán egy elesett embert, az sem nyújtja a markát hála után, pedig segített. Miért kell egy orvos rosszabb legyen az átlagembernél? Én ezt nem értem… Az ilyen orvosra nem illik a „humán orvos” elnevezés, inkább a „kereskedelmi orvos” fedné a valóságot.
– Ön szerint mi okozta a torzulást?
– Nem tudom biztosan megmondani, de mindenképpen nevelési hiányosság a gyökere. Az otthoni és iskolai nevelés ma már lazább, mint a mi időnkben volt, és szerintem a vallástalanság is bőven benne van.
– Meddig marad a pályán?
– Ameddig segíteni tudok az embereken. Ha egy héten csak egy embernek segítek, már akkor is megéri.
– Hogyan kapcsolódik ki egy nyugdíjas orvos?
– Ha tehetem, utazgatok, sokat vagyok együtt a családdal, és szőlészkedem, borászkodom az érszőllősi családi birtokon.

Szőke Ferenc