Krisztustól várja a napiparancsot

MÁTYÁS ÁRPÁD csokalyi református lelkipásztor hatvanöt esztendősen nyugdíjba vonul.

Fonjuk a szót a csokalyi lelkészi irodában Mátyás Árpád tiszteletessel. Könnyen indul és akként is folytatódik a beszélgetés, nyoma sincs belső lelki viharnak, érzelemkavalkád sem remegteti a hangját. Tudatos sorsvállalás, az Istenre figyelő ember higgadtsága, a pörgő idővel való haladás elfogadása azon az úton, amely hite szerint számára kijelöltetett. Miközben kintről beszüremlenek a bim-bammok, amelyek utolsó istentiszteleti szolgálatára hívja a híveket, mi készítgetjük a „leltárt”, apró emlékmozaikokból próbáljuk kirakni egy életpálya főbb stációit.
Szilágyballa, a szülőfalu engedte útjára, hogy 1969-ben, negyvenhárom évvel ezelőtt elkezdje papi szolgálatát. A teológiai évekről magvas megfogalmazásként annyi hangzik el, hogy sokkal nagyobb hittel kezdte el, mint amilyennel távozott onnan. Értetlenségem láttán rövid magyarázatot is kapok: „Beigazolódott, hogy gyakran egy dolog, amit mondnak, és más, ahogyan cselekszenek”. Rövid temesvári segédlelkészkedés után a Szilágyságba vitte hivatása, a Tövishátra. Mostoha körülmények várták, kietlen vidék, földúttal kapcsolódtak a nagyvilághoz. A legközelebbi autóbuszmegálló nyolc kilométerre volt a falutól. Majd Érábrány következett, míg az utóbbi huszonhárom esztendőben Csokaly lett otthonává. A példamutató élet meghozta gyümölcsét, mindkét gyermeke lelkipásztor lett.
A gyülekezet lelki építésében mindig ragaszkodott a Szentíráshoz. „Inkább akartam Istennek tetszeni, mintsem az embereknek, ezért lehet, sokan nyakasnak tartottak. Ez nem így volt, csak a szolgálatban nem lehet engedményeket tenni senkinek a kedvéért sem” – magyarázza vendéglátóm. Évtizedek fölött áttekintve a lelkipásztor úgy véli, hogy bár a külső körülmények némileg befolyásolják az Istenhez való közeledést, de mégsem ezek a meghatározók. Sem az anyagi helyzet, sem a műveltségi fok nem döntő tényező a hivővé válásban, de még a politikai-gazdasági helyzet is csak némi elmozdulást hozhat. A lényegi dolgok mindig belül dőlnek el, a lelki én az, ami akar kapcsolódni a Teremtőhöz, vagy elutasítja Őt.
Kíváncsi vagyok, hogyan látja egy idős lelkipásztor az örök vitatott témát, az egyház és a politikum kapcsolatát. Meglepő választ kapok: „Úgy van ez, kérlek, mint a hajó és a tenger viszonya. Ahhoz, hogy a cél felé haladni tudjunk, elengedhetetlenül szükséges a tenger. A baj akkor van, ha víz kerül a hajóba, mert akkor elkezdődik a süllyedés”.
A lelkészlak és a templom egy telekre épült. Gyönyörűen rendezett itt minden, magas fák árnyéka kísér a délelőtti verőfényben, rózsabokrok, odább szőlőlugas csábít érett fürtjeivel. A paplak közvetlenül a háború után épült, a templom is átélt Mátyás Árpád ideje alatt egy toronydőlést. Elégedettséggel mehet nyugdíjba a tiszteletes, hiszen egy emeletes, vendégszobákkal, előadótermekkel ellátott, missziós központnak szánt épületet is hagy maga után.
A hívek sokasága eljött a kiköszönő istentiszteletre. Először Rákosi Jenő érmelléki esperes köszönti és köszöni meg szolgatársa munkáját, aki tíz éven át lelkészértekezleti elnök is volt. Az igehirdetés ezúttal sem hajlik érzelgősségbe, a lelkipásztor következetesen a feltámadott Krisztust hirdeti, megtérésre, újjászületésre buzdít. Erdődi Endre csokalyi görög katolikus pap kihangsúlyozza, hogy a nyugdíjazás nem leállást jelent, hiszen egy lelkipásztor, ameddig egyet tud lépni, addig szolgálni köteles. Nem késik a válasz: „Jézustól várom a napiparancsot!” A gyülekezet tagjainak visszaemlékezései, meleg szavai azért „megpuhítják” a lelkipásztort, párás szemmel, botladozó hangon énekli a Te benned bíztunk eleitől fogva bizonyságtételét.

D. Mészáros Elek