Érmelléki szüretek

MÓRICZ PÁL Hajdúnánáson született 1870-ben, 1936-ban halt meg Budapesten. Debrecenben, Szegeden, Aradon, majd a fővárosban újságíróskodott. Számos novellát, regényt írt. Hangulatos, anekdotikus ízű korrajzát Szilágyi Aladár válogatta betűhíven a szerző Régi magyar élet, történetek és feljegyzések címmel 1913-ban megjelent kötetéből.

Midőn mézesedik a gohér, és vörhenyes bogyóemlőit duzzadozva kínálgatja a bakator, a csurranós szőlőfürtökön le-lecsípik magukat a darazsak. Node nem sokáig tart víg életük, mert rajtok ütnek a „ber”-es dérhullajtó szeptember, október hónapok, hegy-völgyön megkezdődnek a szüretek. A vincellérek és kádárok hűvös pincék mélyéből, csendes pajták ürömszagú szobáiból napfényre állongatják a hordókat, taposó kádat, lihót, csebert, puttonyt és a faragott bálványfejes homlokú vén körtefa sajtót.

Karlócától fel Magyarát, Tokaj, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Szerednye és az egész Érmellék bortermő vidéke megmozdul. Füstfelhők himbálódznak a hegyek oldaláról. Szüretelő edényeit öblítgeti, forrázgatja a melegkedélyű gazdanépség. Ha panaszkodnak is a zivataros nyárra, felderítik őket a szüreti rózsás reménységek. Az Érmelléken is újból kivirult a szőlőgyökér-féregtől elpusztított szőlőligetek nagy része, bár a felforgató évtizedek társadalmi vízözönje sok magyar tanyáról világgá seperte a kúriák őslakóit, a kivirult Érmelléken szüretelnek még a régi barázdák régi uraiból is.

A többször szívünket sajgató, lelkünket szomorító birtokcserék dacára is sok érmelléki szőlő áll még a régi néven. Ilyen jelesebb szőlők például a székelyhídi hegyen a Gyalokay, Draveczky, Stubenberg gróf, a debreceni Bészler, Kiskágyon csokalyi Fényes, Reviczky, Magyary, Lakatos, püspök Révész Bálint, Leszkay, Fráter, Gulácsy, Darvay, Miskolczy, Derzsy, Nagykágyon Pongrácz gróf, Kazay, Rimay, Lovass, hegymegi Kiss, Kólyon Básty (most Simonffy Gyuláé), Csáky gróf (most Szinay), Diószegen Zichy gróf, Kuczik, debreceni piarista, Jankán Paksy, Lévay, Hegyközszentimrén Dalmy, Beke s több más urak szőlői.

A filokszera-vész idejétől származik a nótás Érmellék hanyatlása. Ezt a tündéri tükörként mosolygós szőlővidéket siralmas darabokra zúzta. A zöldzsalugáteres pajták összeomladoztak. Fű nőtt az üres pincék küszöbén. A beteg tőkéket kivagdalták és feltüzelték. Fájdalmában sistergett a százados vén bütyök. Siratta azokat az elmúlt gazdag időket, mikor még az urak nem szökdöstek el a hegytől; mikor még a kapásnép nem keseredett le a „szocilustaságra” és a más vidékre költözött csokalyi tanító sem panaszolta irgalmatlanul őszinte rigmusokban:

 

Isten hozzád Kágyi hegy,

A vizavéd* már elmegy

Más vidékre, más helyre,

Te is térj már eszedre!

Ettem kolbászt eleget,

Ittam jó bort eleget,

Hogy a szőlő kiveszett,

Vagy hat évig nem termett,

Vízre fogtam magamat,

Káromkodtam nagyokat…

 

Az érmelléki szüretek rendszerint október derekán kezdődtek. Csupán „hegybíró” uramék szüreteltek korábban, mert később már sok ügyes-bajos ember dolgával kellett bíbelődniök. Hiszen az érmelléki szüretek országos vásár járással vetekedtek. Nemcsak Biharból, Szabolcs, Hajdú, Szatmár vármegyékből is rakott szekerekkel özönlöttek a módosabb emberek a hegyre. Mivel a szüret tartama az időjárástól is függött, a kamráról, konyháról jó előre gondoskodtak. Némelyik „szilvásban” egész falka „szüreti bárányt”, sőt veresborjúkat is őrizgettek a szilvafákhoz kikötve. Zenés hangszerszámaikkal mindenfelé cigányok nyüzsögtek a hegyek ösvényein. Váradról, Debrecenből és a vármegyékből is a hegyekre csődültek az első prímások, mint a malaclopó cigánybandák. Muzsikától, nótaszótól zajlott az Érmellék. Egyik pajtánál napközben, másiknál éjszaka szólott a muzsika, nem egyedül a dáridózás kedvéért, hanem hogy a szedőlányok, menyecskék, puttonos legények és nyomók el ne széledezzenek. Muzsikahangok mellett lelkesebben mívelték a munkát. A klarinét rikoltozásánál a fagyos mustlét sem panaszolták fel a nyomók. Ujujju! – szapora táncot roptak a taposó kádban.

Csokalyi Fényes Kálmán, Bihar vármegyében nevezetes főszolgabíró, különösen jól tudott bánni népével. Fagyos szüretkor új pár csizmával buzdította a nyomókat, akik ilyenkor csizmában taposták a bakatort… A kiskágyi szőlőhegy aljában hívogatólag még fentáll az a gólyafészkes kéményű, sok szobás, széles tornácos Fényes-pajta (ma Kovásznay Marcel székelyhídi főszolgabíróé), amelyben Fényes Kálmánék egész Biharországra híres szüreteiket tartották. Nevezetes, híres nemes úr volt maga Fényes Kálmán is. Kálmán úrról maradt fent, hogy az egyik homokfutó kocsiját sem szép szóért, sem pénzért nem akarta odaadni Károly nevű testvérének. Egyszer azonban elragadta a kis kocsit a Kálmán úr négy tüzes lova. A hídnak át úgy nekiiramodtak a lovak, hogy a kocsi két baloldali kereke a hídszélen kívül siklott és a kis ér felett a levegőben repült. Egész bizonyosnak látszott, hogy az erecskébe borulnak, és a kocsi darabokra törik. „Tiéd a kocsi!” – Kálmán odaszólt a mellette szorongó Károly testvérének. Véletlenül és meglepetésszerűleg, a gyors röperő folytán a kocsi épen gördült át a hídon túlra, Kálmán úr szavának állott, azonnal átadta a kocsit Károly testvérének.

Más alkalommal Fényes Kálmánék már a harmadik hete szüreteltek a kiskágyi nagyszőlőben, midőn a szüretre elvetődött Vértesről Irinyi József is, a gyufa feltalálója. Irinyi tudományos módszerekkel, de kevesebb szerencsével gazdálkodott a vértesi homokon. Atyafiságos magyar vendégszeretettel fogadták, hiszen újabb keletű az a közmondás: „Mihelyt vendég, mindjárt menjék!” Még az Irinyi könnyen lobbanó természete sem volt kellemetlen Kálmán úréknak, sőt annál inkább is kötekedtek a hajszálhasogató Irinyivel. Az ágyának a lábai alá, az ellenkező oldalakon, kavicsokat dugdostak, úgy hogy mikor s merre fordult, az ágya is arra döccent Irinyinek… A világraszóló találmányát is méregből vesztegette el Irinyi. Bécsben az ösmerősei tréfából lekicsinyelték az Irinyi-féle első gyufát, mire Irinyi mérgében egy vacsoráért túladott a korszakos találmányon.

Hosszú szüretek alkalmával előfordult az is, hogy elfogyott a hazai kalács és kenyér. Azért nem lyukadt ki a világ feneke. A szépséges nemes kisasszonyok nekigyürkőztek a dagasztóteknőnek, és frissen sült kaláccsal, foszlós fehér cipóval kedveskedtek a szüreti vendégségnek; mert mint azt az én csokalyi Fényes Gyula barátom mondja: „A zongora távol volt tőlük” . No, meg az anyák fősúlyt fektettek a jó gazdasszony nevelésre, ami a régi nemes, úri családoknál nem is hiányzott.

Enyhe estéken venyigéből raktak tüzet a pajták előtt. A pattogós venyigetűz lángja a csillagokig felnyúlt. Ezeket a kedves jeltüzeket a szomszéd falvakból is megbámulták, midőn a sihederek a krumpliba dugott égő venyigével dobták a rakétát... Abból sem támadt veszedelem, midőn a hetes esőtől felereszkedett az érmelléki agyag. Mindössze a fuvar változott meg. Míglen a szüretre négylovas hintón szállottak fel azok a hamvasarcú, dali madárként kedves Fráter, Fényes, Szunyoghy, Miskolczy, Buday kisasszonyok, hazafelé menet meg már négyes, hatos ökörfogaton indultak Álmosdra, Érkeserűbe, Érsemjénbe. Mindamellett az ökörfogaton sem volt hosszú, unalmas ez az út. Balázs Kálmánékat is kocsira rakták. A szép biharországi kisasszonyok kedves nótáit gyönyörűséggel muzsikálták a cigányok úthosszant, miközben az úrfiak lóhátról csapták nem annyira a szelet, mint inkább a sarat a szép lányokkal rakott ökörfogatok körül.

* A szerző megjegyzése: A csokalyi emeletes népiskola átellenben esik a kágyi szőlőheggyel.