Az árvizek sújtotta falu

Mind gazdasági, mind turisztikai szempontból hátrányos helyzetben vannak az elszigetelt, kevésbé jelentős útvonal melletti települések. Ilyen Feketetót is, melyen Dél-Bihar egyik megyei útja vezet Bélfenyér felé Nagyszalontától Árpádon, majd Feketebátoron keresztül. S bár e Fekete-Körös menti, egykor színmagyar falu nyaranta kedvelt célpontja a fürdeni, horgászni vágyóknak, keveset tudunk róla.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Feketetót ma egy közigazgatási egységet alkot Bátorral, Talpassal és Árpáddal. E négy falu közül a honfoglaló vezérünk nevét viselőben élnek többségében magyarok, Tóton alig haladja meg a tízet az őshonos magyar lakosok száma, Bátorban és Talpason pedig a cigány kisebbség – amely már majdhogynem többségbe került – jelentős.

A végtelen síkság

Nagyváradról Nagyszalontán áthaladva Tenke irányába indulok, majd letérek a középkori Árpád felé. Itt, e településen fogták el bujkálás közben az 1849–49-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlások során kivégzett Szacsvay Imre országgyűlési jegyzőt, aki kézjegyével ellátta a debreceni Országgyűlés által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozatot. Ugyancsak érdekessége a falunak, hogy a település melletti dombocskát a néphiedelem Árpád vezér sírjának tartja.

Árpád központjában az évek óta felújítás alatt lévő Markovits-kúria előtt elhaladva az út elágazik. Jobbra Erdőgyarak, balra a községközpont, Feketebátor, ami után Tót következik. Összevissza foltozott aszfaltúton zötyögök célállomásom felé. Az időjárás sem kegyes, a hőmérséklet jóval fagypont alatt, és bár alig múlt el dél, kora esti szürkeség ült a tájra, mintha mindjárt havazna. A végtelenbe nyúló síkság képét itt-ott kommunizmus emlékeként ránk maradt romos istállók és egy elhagyatott, félig összedőlt tanyaépület látványa töri meg. Feketetót előtt a télhez alkalmazkodva vastag szőrt növesztett csikók legelésznek békésen, nem zavarja őket az idegen. Szegény párák csak akkor lépnek arrébb, amikor már szinte megérinthetném őket.

Nagyváradtól közel másfél órás autózás után érkezem meg Feketetótra (ma Tãut), melynek középkorból származó magyar nevét csak egyetlen „t” betű különbözteti meg a Király-hágó túloldalán található, híres októberi vásáráról ismert, sebes-Körös-parti Feketetó (Negreni) – teljes magyar nevén egyébként Körösfeketetó – falutól. Ez a hasonlóság vezetett oda, hogy számtalan félreértés tárgya lett Tót. Manapság is, amikor e dél-bihari falu neve szóba kerül, szinte mindenki a Kolozs megyei vásártartó helységre gondol. Ez egyébként meg is látszik: úgy néz ki ez a falu, mint amelyről valóban mindenki elfeledkezett.

Kőbe vésve

A falu bejáratánál tábla jelzi, hogy testvértelepülése is van Feketetótnak, méghozzá a belgiumi Bertem, amely Brüsszel és az egyik legrégebbi európai egyetemi város, Leuven (Löwen) között fekszik, több mint ezerhatszáz kilométernyire az eldugott bihari falutól.

A faluban három buszmegálló is épült – aminek a helybéliek nagyon örülnek –, a középső éppen az ortodox templomnál. Hatalmas épület, előtte ugyancsak hatalmas márványtáblák, amelyekbe a két világégésben odaveszett tótiak nevét vésték. Néhány elrománosított magyar nevet (mint Maghiar Lazar vagy Piroşca Petru) is találhatunk, de egyértelmű, hogy magyarok is áldozatul estek a harcoknak, de neveiket a magyar helyesírást figyelmen kívül hagyva tüntették fel, például Bondar Ioan, Medves Ioan az első és Balint Petru, Barna Vasile vagy Balog Gheorghe a második világháborúban veszett oda. Ugyanitt áll azoknak az emlékműve, akiket a Szekuritáté és a román rendőrség mészárolt le 1949 nyarán. Az ártatlan civilek a Tótról elindult cséplőgépmunkás-lázadás résztvevői voltak.

Feketetót magyarok által lakott része a Fekete-Körös bal partján, az ortodox templommal szembeni kis utcán közelíthető meg. Az utca elején található az iskola bő évszázada felhúzott, ma is különösen szép, impozáns épület, mellette a kommunizmusban létrehozott szocreál típusiskola. A balra vezető keskeny utcában található a mára életveszélyessé nyilvánított, 1780-ban épített görög katolikus templom. A református istenháza a kiszélesedő „magyar utca” jobb oldalán, magas fákkal övezett telken áll, mellette a fél évszázada lakatlan parókia.

Nyaranta fürdőzők özönlik el a Körös-partot, olyankor felpezsdül kicsit az élet. Aszályos évben, mint amilyen a tavalyi is volt, békésen csörgedezik a folyó, amely a hűsölni, horgászni vágyók százait, ezreit vonzza oda. A Fekete-Körös azonban nem mindig volt ilyen „emberbarát”. A folyószabályozás előtt már egy-egy nagyobb esőzéskor rendszeresen elöntötte a falut, sőt néha a legmagasabb pontokra épített templomokat is.

 

Az árvizekről a XIX. századi sajtó tükrében

A Fekete-Körös áradásai évszázadokon keresztül tartották rettegésben a folyó mentén élőket. A sajtóban megannyi beszámoló olvasható a természeti csapásokról. A XIX. század derekán, amikor Nagyszalontán megalakult a Körös-szabályozó Társulat, elkezdődött a folyó árterének felmérése, és elkészítették a partépítés menetét is. Ahhoz, hogy megépíthessék a Körös gátját, több patakot, vízfolyást időlegesen el kellett zárni. Így történt ez a Feketetót melletti Gyepes-patakkal is.

Az árvizek ellen védelmet nyújtó gátrendszer megépítése még javában zajlott, amikor 1859. június 20-án minden korábbinál nagyobb árvíz érte el Feketetótot. Több napi esőzés után a Gyepes és a Körös kilépett medréből. Nem tudhatjuk pontosan, milyen mértékű volt a pusztítás, de a másfélszáz esztendővel ezelőtti természeti csapás a sajtótörténet részévé vált, miután a Budapesten megjelenő Vasárnapi Újság hetilap 1859. július 3-ai, 27. számában egy, az áradás közepette írott, kétségbeesett hangvételű olvasói levél látott napvilágot. Másfél évszázados a „nyomdahiba” is: a fővárosi lap összekeverte Feketetótot Feketetóval, a Fekete-Körös menti települést a Sebes-Körös mentivel.

„Fekete-Tóról (Délbihar), junius 20-ról borzasztó árvizről veszünk tudósitást: »Jelen soraimat a legnagyobb árviz közepette irom. Helységünket a legnagyobb elemi csapás érte, melly minden eddig e helyen tapasztalt áradásokat rendkivüliségénél fogva felülmult. (…) Pár napi folytonos esőzés után, a legszebb vetésekkel és rétekkel diszlő határunk, helységünkkel együtt irtózatosan elöntetett; annyira, hogy nem hiszem, lenne öt lakóház az egész helységben, mellynek belseje szárazon maradt volna, annyival inkább, mert mind a két templomunkat, mellyek emelkedettebb helyen vannak, szintén elönté az árviz.

Irtóztató volt, az emberek vészkiáltásait hallani, a legnagyobb szerencsétlenség közepett mégis az az egy volt a jó, hogy az áradás nappal érte el felső fokát, igen jól esett látnunk, mint tört magának utat két csendőr, vigasztalva, szabaditva, és biztatva a lakosokat, szemem láttára szabaditának meg egy velem átellenben lakó idős izraelita nőt, kinek háza pár percz mulva félig összedőlt; – majd ismét sirás ütötte meg a fülemet; hallám, hogy ez szomszédomnak ólastól együtt vitte el sertéseit az árviz, majd másik ismét vizbe fult sertését panaszolta.

Emberélet még eddig nem esett áldozatul, de hogy lábas jószágainkban sok kár történt, azt tudom, sőt mi legkeservesebb, aratásra legkisebb reményünk sincsen.

Ezelőtt szinte egy hóval, az említett Gyepes folyam újra kinyitásáért esedeztünk a nm. helytartóságnál, talán most látván irtóztató nyomorunkat, szivére veszi kérésünket; – most hallom éppen lakostársaimtól, hogy szomszéd Talpas helységben is megkondult a vészt hirdető harangszó, – Istenem! Hát ott mi történhetett? Itt tudom, hogy minden ember aggodalommal vizsgálja házát, mellyik perczbe fogja eltemetni egész családját; magam is ezek közé tartozom. Sebess Ferencz, közbirtokos.«

Az olvasói levélre néhány héttel később hivatalos válasz is érkezett a Körös-szabályozó Társaság egyik tagjától, annak a felvezetésében már helyesen szerepel – régies formában – a falu neve, viszont ebben a Sebess Ferencz nevét írták el: A fekete-tóti árviz okairól. (Válasz Sebes Ferencz urnak a Vasárnapi Újság 27. számában Fekete-tótról [Délbihar] irt közleményére) címmel fogalmazza meg magyarázatát Verner Ferencz, a Fekete-Körös szabályozási osztályának egyik mérnöke, aki fölényeskedve okítja ki a pusztulás közepette tollat ragadó tóti panaszost. A Vasárnapi Újság 1859. augusztus 14-ei, 33. számában válaszát közlő Verner tudatja, hogy a partépítésnek semmi köze az árvízhez, amelyért kizárólag a napokig tartó heves esőzés tehető felelőssé.

Az 1859-es rendkívüli áradásokról egyébként több hír is megjelent a Vasárnapi Újság 27. számában, amelyek hűen rávilágítanak az esőzések okozta rendkívüli helyzetre: „Az árviz Temervárott és a Bánságban olly iszonyu mértékben dühöngött a Temes és Béga vizek völgyében junius 17-25-ke között, a minőre legidősb emberek sem emlékeznek. Levéltári adatok szerint csak az 1769-diki árviz lett volna a mostanihoz hasonlitható. A vészt folytonos esőzés és felhőszakadás okozta.” Avagy a másik hírben, Biharország fővárosából: „Nagyváradon az eső, mint jun. 21-ről írják, teljes 57 óráig esett, mintha csak öntötték volna, és a Köröst annyira kiárasztá, hogy az 1851-kihez hasonló árviztől lehetett tartani. A viz több apró hidat is elhordott s a hatóság a fenyegető veszély lehető eltávolitására minden intézkedést megtett. Az eső az utakat is elrontván, e miatt a nagyváradi vásár is a szokottnál néptelenebb volt.”

Az ősi Feketetót

A biharfélegyházi születésű, Széchenyi-díjas magyar történészünk, Jakó Zsigmond a Bihar megye a török pusztítás előtt című hiánypótló munkájából tudjuk, a Fekete-Körös mentén „hatalmas bükkös-tölgyes erdőségek voltak, melyek még a XVIII. század második felében is többé-kevésbé összefüggésben állottak a béli hegyek irdatlan rengetegeivel. Az erdőségek azonban csak hátráltatták, de meg nem akadályozták a magyarság előre nyomulását. (…) A vidék betelepítése a királyi hatalom és két nemzetség, a Becsegergely és a Zóvárd nem munkájának tekinthető.”

Az Erdőhátság, melynek északkeleti szegletében található Feketetót is, benépesítése befejeződött a XIII. század elejére. „Árpád község gyökerei a X. századba nyúlnak vissza. Ugyanerre a századra jellemző Szalonta neve is, mely a Suleta szláv személynévből alakult. Lehetséges, de egyáltalán nem bizonyos, hogy alapításánál szláv telepeseknek is volt valami szerepük – olvasható Jakó Zsigmond dokumentumkötetében. – A szlávság csak egy falu megalapításánál járult hozzá a vidék benépesítéséhez. Ez a feketekörösmenti rengetegben fekvő Tóti, a mai Feketetót elődje, melyet a XII. században idehozott telepesek építettek fel.”

Az Erdőhátság keleti részében a Becsegergelyeknek két falujuk volt, Feketetót és Kávásd. „A tatárjárás előtti első települést a reázúduló pusztítás elsodorta. Kávásd még 1316-ban is Tóttal egyetemben lakatlanul állott (e két településnek egyébként ekkorról való az első írásos említése is – szerz. megj.). Ekkor a nemzetség két tagja, Ond és Lél vállalkoztak az elpusztult közös birtokok benépesítésére. Az újraépítés 1355 előtt befejeződött.” Ugyancsak Jakótól tudhatjuk, hogy Tóti „teljesen magyar jobbágylakossággal lépett át az újkorba”.

Helytörténeti érdekességként osztom meg betűhíven az alábbi bejegyzést is, amelyre Vályi Andrásnak a Magyar Országnak leírása című, 1799-ben kiadott harmadik kötetében bukkantam: „Tót. Fekete Tót. Magyar és oláh falu Bihar Várm. Földes Urai többfélék, lakosai ó hitűek, reformátusok, és zsidók is, fekszik Bélfenyérhez nem meszsze; földgye tengerit terem, legelője nints, azért kéntelenek marháikat bérleltt földön legeltetni; lapályos határján keresztül foly a Nagy, és Kis Körös, veszedelmes folyású ereikkel, mellyek a' határban sok vájatokat okoznak; erdeje, szőleje nints.” Ez a rövid leírás egyebek mellett rávilágít arra, hogy a Jakó Zsigmond által említett „újkorba való átlépés” után bő másfél évszázaddal már románok is éltek a településen.

Az is kétségtelen, hogy a XVII. századi török pusztítás sem hagyta érintetlenül a falut. A Borovszky Samu-féle enciklopédia 1901-ben megjelent Bihar vármegye és Nagyvárad című kiadványából derül ki, hogy 1660-ban Szeydi török basa csapatai elpusztították a Feketót melletti Dalom helységet, amely valamikor egyházas község volt. Bunyitay Vincze A váradi püspökség története című munkájában szerepel, hogy Dalom „Várad püspökeinek birtoka. Lakosai egyéb tartozásaik között minden karácsonykor egy dámvadat vagy három nyulat szolgáltattak be a püspöki udvarba. Régi, téglaépületű egyházának helye a Fekete-Tótról Talpasra vivő úttól balra, az erdőben található” – írja Bunyitay 1884-ben. Napjainkra nemcsak az erdő, hanem a templomrom is eltűnt.

Szintén Borovszky Samu jegyzi meg nagymonográfiájában, hogy a Tóthoz tartozó Telek nevű dűlőn „egy torony romjának némi maradványa látszik, melyről a néphagyomány azt tartja, hogy ez valami várnak az előbástyája volt”. (A romok létezése egyébként szerepel a Pallas Nagylexikonban és Révai nagy lexikonában is.) Ez könnyen meglehet, ugyanis korabeli forrásokból kiderül, hogy szláv eredetű megerősített földvár állott a település mellett. Mára az előbástya nyomai is eltűntek. Csupán a Bélfenyér felé vezető megyei út mentén, a betelepedett cigányok által felhúzott kunyhók falaiban figyelhető meg a lapos téglák és kövek sokasága. Valószínűsíthető, hogy az említett falmaradványokat ők bontották el teljesen, az építőanyagot pedig saját viskóikhoz használták fel.