A táblaállító ember

SZABÓ ISTVÁN hetvenkilencedik életévét meghazudtoló mozgékonysággal tessékel befelé ottományi otthonába. Bár, mint mondja, az elmúlt nyáron sokat betegeskedett, lefogyott vagy tíz kilót. Hamar kiderül, nemcsak fizikai állapota, de szellemi frissessége is irigylésre méltó.

Könnyedén elboldogul a számítógéppel, az internetet naponta használja, és amikor szükségeltetik, irományait, valamint egyéb dolgokat is fénymásolgat saját masináján. Azt mondja, sokan nem kedvelik természete miatt, mert ő nem állja meg, hogy ne mondja ki az igazat, mindent szóvá tesz, amiről úgy érzi, nem egyezik a közösség érdekeivel. Mostanság azért zsörtölődik, hogy mióta újgazdagék megszerezték a vadászati jogot a környéken, mindennapos a pufogtatás, védett madarak is gyakran kerülnek puskavégre. Azt mondják, kárt tesznek a vetésben, de azt nem tudják a balgák, hogy mennyi hasznos munkát végeznek a rovarok, férgek elpusztításában – fogadtatásként ekként zsörtölődik Szabó úr.

Amikor életének meghatározó momentumai felől kérdezem, ide-oda csaponganak gondolatai, az évtizedek során felhalmozódott sokrétű élményanyag egymásra tolul az emlékezés képkockáiként.

Szülei szilágypériek, édesapja az ottományi szövetkezetnél kapott üzletvezetői állást, így Szabó István már ott született. 1934-et írtak akkor. Mire iskolakötelessé cseperedett, már Poklostelken lakott a család, ott végezte el az elemi iskola négy osztályát, majd Ottományban fejezte be az általános iskolát. Textilipari szakiskolába került Nagyváradra, ahonnan Brăilába kapott kihelyezést. Nem ment el a kijelölt munkahelyre, előbb Székelyhídon vállalt irodai állást, majd a kötelező sorkatonai szolgálatot követően Margittán leérettségizett. Elvégezte a nagybányai tanárképző főiskola természetrajz–mezőgazdaságtan szakát, később a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen biológiatanári diplomát szerzett.

Az egyetem elvégzése után visszatért szülőfalujába, ahol előbb tanárként, később pedig iskolaigazgatóként dolgozott. Vezetése alatt épült fel a falu emeletes iskolája. Később a községközpontban, Szalacson tanított, ahol szintén megbízták az intézmény vezetésével. Pedagógusi munkájának elismeréseként szakminisztériumi kitüntetésben részesült.

Közéleti tevékenysége közismert, három évtizeden át önkéntes alapon látta el a helyi kulturális élet irányítását, 1990–2000 között a községi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosa, később két ciklusban független jelöltként szerezte meg a lakosság bizalmát. Egy ideig alpolgármestere is volt a községnek. Két helyi érdekű szervezetet is létrehozott, az egyik az Érmellék Mezőgazdasági Társulás Ottomány nevet viselte, ez időközben megszűnt. A Várhegy Egyesület Ottomány keretében sikerült felépíteni a turulmadaras háborús emlékművet, amiből engedélyek híján bírósági ügy lett, büntetést is kiróttak, de a lényeg, hogy az emlékmű ma is áll. A második világégés alatt több mint harminc helyi zsidót deportáltak lágerekbe, ahová nem volt csak odavezető út, az ő emléküknek a református templom előtti téren állíttatott emléket. Kiss Gyula egykori bírónak jó barátja volt Fráter Loránd, sokat mulattak együtt a Várhegyen. A „nótás kapitány” ottományi forgolódásának helyszínén szintén emléktábla áll Szabó István jóvoltából. És ezzel még nem ért véget a sor! Szentjóbi Szabó László költő szülőházára is emléktáblát tétetett a tanár úr, a templom falára pedig Szentmihályiné Szabó Mária írónő előtt tisztelgő márványlap került.

Közben Szabó István 2002-ben megírta települése monográfiáját. Nem feledkezett meg egykori poklostelki tanítónőjéről sem, aki tisztességes és emberfeletti munkát végzett az akkori viszonyok közepette. Mayr Mária emléktáblája a poklostelki művelődési ház falára került fel, amely az egykori tanítókisasszony nevét viseli immár. Egy másik emléktábla Szarukán János ‘48-as tiszt emlékét hivatott menekíteni a feledés hínárjai közül, előzetes tervek szerint idén március 15-én kerül sor az ünnepélyes felavatására Poklostelken.

Vendéglátóm szívügye a XVII. században Komáromi Csipkés György debreceni főbíró által építtetett kúria sorsa. Bár elkezdődött a nagyszabású felújítás, de sajnos koridegen elemek kerültek be az épülettestbe, a korhűség másodlagos szemponttá degradálódott. A kúria falán ugyancsak Szabó István kezdeményezésére kihelyezett emléktábla hirdeti az ingatlan műemlék jellegét.

A sikerek mellett számtalan kudarcról is beszámol a táblaállító: fájóan érinti, hogy nem sikerült visszaállítani Ottomány önállóságát, amitől 1950-ben fosztották meg. Pedig nagy múltú településről van szó, itt már négyezer éve is éltek emberek, ennek bizonyítéka a régészeti tudományban az ottományi kultúra néven vált ismertté – sorolja a helytörténészi kvalitásokkal bíró ember.

A kapuig kikísér a házigazda, és egyre csak mondja mindazt, amit szerinte másképp kellene tenni a falu életében. A díszpolgári címet is felajánlották neki, nem fogadta el. Bevallása szerint ő már nem titulusokra vágyik, csak azt szeretné, ha egy kicsit lelkesebb lenne a falu népe, jobban odafigyelnének értékeikre, gondoznák, ápolnák mindazt, amit az elődök megteremtettek.