A tehetséget a génjeinkben hordjuk

MIKLÓS JÁNOS belényesi képzőművész festményei, grafikái Európa számos gyűjtőjénél megtalálhatók, de múzeumokban is fellelhető több munkája. Belényesben járva felkerestem őt műtermében és arra kértem, pillantsunk vissza az elmúlt évekre, évtizedekre, elevenítsük fel pályájának fontosabb állomásait. Beszélgetésünk a szülőhelytől indul, miközben a festő épp egyik készülő művét „csiszolgatja”.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

– Mindig is ezt a vidéket tartottam szűkebb hazámnak, akkor is, ha történetesen nem itt, hanem Biharpüspökiben születtem. Édesapám vasutas volt, éppen ott volt a szolgálati helye, ott születtem, de mindig vállaltam, hogy Fekete-Körös vidéki vagyok, hiszen szüleim innen származtak, csak a munkaviszony vitte őket más településre. Édesapám belényessonkolyosi, édesanyám kisnyégerfalvi. Ötéves voltam, amikor a családom visszaköltözött erre a vidékre. Azóta itt élek, itt éltem le életem nagy részét, most 64 éves vagyok. Elemi iskoláimat is Belényesben végeztem a magyar tagozaton – akkor még létezett I–VII. osztályos magyar nyelvű oktatás a városban. Az elemi iskolában Faragó Márta volt a tanító néni, a tanító bácsi Gál Ferenc, aki most 96 éves. Nagyon örülök annak, hogy ma is él, sokszor szoktam vele találkozni. Ők figyeltek fel tehetségemre. A két pedagógus arra biztatta a szüleimet, hogy irányítsanak a képzőművészet felé. A szüleim receptívek voltak, ennek köszönhetően az általános iskola hetedik, valamint a középiskola nyolcadik osztályát Marosvásárhelyen, az ottani Művészeti Középiskolában végeztem el. Az alapok onnan vannak. Lehet az embernek tehetsége, de vannak dolgok a képzőművészetben, amiket meg kell tanulni. Később visszakerültem Belényesbe, a középiskolát itt fejeztem be. Ebben az időben már több alkotásom is készült, kiállításokra. Sokat jelentett számomra, hogy szüleim mindenben támogattak.

– Mikor volt az első jegyzett sikere?

– Tizenöt éves koromban Bukarestben volt kiállítva egy grafikám, ami abban az időben nagy elégtételt jelentett számomra, ekkor még csak tizedikes tanuló voltam. De ma is látható a belényesi Samuil Vulcan Líceum falain több történelmi személyiség portréja, amit én festettem még 1968-ban. Azóta eltelt egypár év, de ezek az alkotások most is frissek. Ekkor tizedikes voltam, nagy dolog volt, hogy meg tudtam ezeket a portrékat festeni. Életem további alakulásában sokat jelentett, hogy rokonaim voltak Kolozsváron, s amikor befejeztem a középiskolát, azt ajánlották, menjek Kolozsvárra felvételizni a képzőművészeti egyetemre. Ők mondták: „Nézd, itt a vidéki rokon, tehát van még a rokonságban tehetséges emberke!” Az egyik rokonom, Bortnyik Éva, aki hatodéves volt az egyetemen, el is mesélte, hogy a nagybátyja, Bortnyik Sándor Budapesten a szépművészeti egyetem rektora, aki szerint a családokban minden harmadik generációban megjelenik egy tehetség. Ez azt jelenti, hogy az ember a génjeiben hozza a tehetséget.

– Mi történt a továbbiakban?

– Bejutottam a kolozsvári művészeti egyetemre; annak idején ez nagyon nehéz volt, háromszor vettem részt a felvételi vizsgákon, mire sikerült. Az egyetemen a rajztanárképzőt végeztem el, s idősebb koromra, második diplomaként 2004-ben a kolozsvári egyetem festészeti szakán is oklevelet szereztem. Abban az időben sokan kérdezték: miért kell neked ezt elvégezned? Elmondtam, nem a diplomáért, hanem azért, hogy minél közelebb kerüljek a modern festészethez. Napjainkban vannak modern irányzatok, én ezt akartam elsajátítani. Ha az ember megfelelő szinten akar maradni napjaink követelményeivel a képzőművészetben, akkor a modern irányzatokat meg kell ismernie, el kell sajátítania, egyébként ez az én stílusom is. Miklós Jánosnak is vannak „kódjai”, mint a da Vinci-kód. Szimbólumokban gondolkodik az ember.

– Miként értékeli a szakma az ön festészetét, stílusát?

– Kolozsváron több kiállításom is volt. Mindig is mondom, hogy a kolozsváriak jobban elismerik Miklós Jánost, mint a nagyváradiak. Alkotásaimat értékelve 2012-ben Székely Bertalan-díjjal tüntettek ki, úgy hiszem, ez nagy elismerés, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete díjazott. Ami a közönséget illeti, akik megtekintik alkotásaimat egy-egy kiállításon, úgy érzem, elfogadják azokat. 2000-ben Bukarestben kiadtak egy enciklopédiát Román kortárs képzőművészek címmel, benne szerepel a nevem is, ennek nagyon örültem, hogy a szakma értékeli alkotásaimat Bukarestben is. 2007-ben a nagyváradi Caietele Oradiei egész számát az én grafikáimmal illusztrálták. De Bákóban is állítottak ki a munkáimból, s az elmúlt években több biennálén is részt vettem, ezeket a megjelent katalógusok jelzik. Volt nemrég Lengyelországban egy tárlat, ahová bejutott egy munkám kétszeri zsűrizés után.

– Nem csak képzőművészettel foglalkozik, a vidék történéseit is feltérképezte, kiadványokat jelentetett meg. Mi volt a célja ezzel?

– A lányommal, Szepesi Miklós Annamáriával közösen szerkesztünk helytörténeti kiadványokat. A Belényesi-medence szokásait is megírtuk, helytörténeti és néprajzi kutatást végeztünk. Annak nagyon örülök, hogy ezeket a tanulmányokat is közölni tudtuk. Ezek megjelenését az RMDSZ Bihar megyei szervezete támogatta. Nemcsak a magyar jelleget tanulmányoztuk, 2012-ben megjelent egy román nyelvű kötetünk a Fekete-Körös-völgy fafaragásairól, mely magában foglalja a térség fakeresztjeinek forma- és motívumvilágát.

– Térjünk vissza a festészethez. Mikor volt az első önálló kiállítása?

– Az első egy grafikai kiállításom volt Nagyváradon. Több alkotásomat is közölte abban az időben a Fáklya, A Hét, a bukaresti Viaţa Românească (az Írószövetség lapja), s ez bátorítóan hatott rám. Ezért is szorgalmaztam, hogy minél több tárlaton legyek jelen, ismerjen meg a szakma és természetesen a közönség. Úgy érzem, sikerült. Én így festek, ebben a stílusban, ezt kell hogy megismerje a nagyközönség is. Örülök, hogy nagyon sok helyen ott van a munkám. Nemrég Brassóba küldtem egy alkotást, az ottani Transilvania Galéria szervezi a Budapesten a román kulturális központban sora kerülő tárlatot. De küldtem festményt Bukarestbe is, mivel egy ottani csoport Bulgáriában szervez kiállítást. Nagyváradon a Tibor Ernő Galéria Téli tárlatán volt kiállítva alkotásom. Úgy érzem, jelen kell lennem az ilyen akciókon. Talán Karinthy mondta: „Ha elmegy több ülő férfi mellett egy nő, a gerincek kiegyenesednek”, hát így vagyok ezzel én is.

– Magyarországi és hazai művésztelepeken is részt vesz. Milyen céllal?

– Nyaranta alkotótáborban, művésztelepeken veszek részt, mintegy húsz éve, meghívás alapján. A Gyula melletti Kétegyházára, Kötegyánba szoktam járni, de Zsobokra, Ócsára és Hajdúnánásra, valamint Zeréndre is. A festészeti táborok mellett fafaragó táborokban is részt veszek, mint amilyen a kötegyáni, ahol az idén is jelen leszek. Térplasztikáim vannak Kondoroson, Kötegyánban, örülök, hogy munkáim ott is megtalálták a helyüket. A festészet olyan, mint a versírás, az ember arra is van kényszerítve alkotás közben, hogy átírjon valamit, szavakat, szakaszt. Nos, így vagyok én a festményeimmel, előfordul, hogy teljesen átfestek egy képet, mert valamiért nem tetszik. Igényes vagyok a kezem munkájára, azt akarom, hogy jobban mutasson. Van olyan festmény, melyet kétszer-háromszor is átfestek, amíg kialakul az a kép, ami valóban megfelelő. A kiállításokra küldött képek esetében vannak olyan kritériumok, amelyeket be kell tartani. Fontos a téma mellett a színharmónia, a kompozíció, minden részlet fontos a siker érdekében.

Deák F. József