Emlékezés Erdély Széchenyijére

A tenkei művelődési és honismereti kör a tenkei művelődési központban emlékezett gróf Mikó Imrére, a művelődési- és gazdaságpolitikusra, iskolaalapítóra, egyházi elöljáróra halála 135. évfordulóján. Kiss Hajnalka tudósítása.

„Szerencsés az, ha megemlékezünk ilyen emberekről is”, – kezdte a gróf Mikó Imre, művelődési- és gazdaságpolitikus, iskolaalapító, egyházi elöljáró életéről és munkásságáról szóló előadását Dr. Sipos Gábor, kolozsvári egyetemi tanár, az Erdélyi Református Egyházkerület főlevéltárosa. A megemlékezésre az adott alkalmat, hogy 135 éve halt meg az az ember, akinek „ajándék volt az élete, nem csak a magyarok számára”, hiszen a Habsburg Monarchia is megbecsült politikusai közé sorolhatta.

Magyarként magas tisztségben

Szülei, gróf Mikó György – aki háromszéki főkirálybírói tisztséget látott el – és Mikes Borbála grófné egyaránt régi székely famíliák sarjai voltak, mely családok már a 18. században elnyerték grófi címüket. Gróf Mikó Imre azon arisztokraták közé tartozott, akik nem csak hivatalból végezték, hanem valódi hivatásként élték meg kinevezésüket.
1824-ben „társai felett kitűnő” minősítéssel végezte el tanulmányait a nagyenyedi református gimnáziumban, majd két év múlva, Apor Lázár udvari tanácsos közbenjárására, az erdélyi főkormányszékhez, más néven a Guberniumhoz helyezték gyakornoki állásba. 1835-ben már a Bécsben működő Erdélyi Udvari Kancelláriára nevezték ki tiszteletbeli titkári címmel. 1847-ben a király az erdélyi kincstárnok tisztségébe helyezte, s egyszersmind belső titkos tanácsosi címet is kapott.
Dr. Sipos Gábor kiemelte előadásában azt a tényt, miszerint ritka alkalom volt, hogy magyarként valaki ilyen magas pozíciót töltsön be. Mialatt hivatali tisztségeit látta el, 1838-ban a nagyenyedi főiskola gondnokává, két évre rá az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokává választották.

Abban hitt, amit megértett

Az irodalmat és a nyelveket egyaránt pártolta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület mellett fontos szerepet játszott a Kolozsvári Tudományegyetem megalapításában is, és a kolozsvári Nemzeti Színházat szintén tevékenyen támogatta. Fő céljai között szerepelt a mezőgazdaság és az oktatásügy korszerűsítése, de jelentős részt vállalt az Erdélyi Református Egyházkerület közügyeiből is. A kiegyezést követően, 1867 és 1870 között az ő közbenjárásával épült meg a Magyarországot Erdéllyel összekötő vasúthálózat, melynek első szakasza Kolozsvárig, a második Aradig, a harmadik pedig már Galacig vezetett. Karrierjére visszatekintve azt mondhatjuk, hogy politikai, gazdasági és egyházi szinten is az 1850-es évektől teljesedik ki igazán.
Arisztokrata és református nevelésének köszönhetően udvariasságából nem a csupán megtanult formalitások, hanem mélyen gyökerező erkölcs sugárzott. Példaértékű, hogy munkásságában fia, majd felesége halála ellenére sem lankadt, sőt még nagyobb erővel vetette magát a munkába. Racionális hívőként csak abban szeretett hinni, amit önmaga is megértett, de épp e hit miatt felelősségtudata élete minden korszakából tükröződik. Fiainak tanította: „Ha több adatott, többet is várnak el.”
Ahogy Dr. Sipos Gábor is rámutat: Mikót igényes emberként tartják számon, és ezt könyvgyűjteménye is híven tükrözi. Berke Sándor tenkei lelkipásztor az előadást követően hozzátette, Mikó az alapján cselekedett, mint ahogy megkövetelte tőle kora, hivatása és hite: „gyümölcséről ismerszik meg a fa”.
Dr. Sipos Gábor gróf Mikó Imre két jelmondatával zárta előadását: „A nagy dolgokat megcselekedni és tűrni tudni kell.” „Megvalósítja a nyugodt hatalom azt, amit az erőszakos nem képes.”