Ottomány „élő kövei” - Interjú Darabont Tibor református lelkipásztorral

Tősgyökeres gazdálkodó családban született 1973-ban Bihardiószegen. Az általános iskolát szülőfalujában végezte el, majd Nagyváradon a mai Ady Endre Líceumban – akkor 5-ös Ipari Líceum – érettségizett 1992-ben, egy évre rá sikeresen felvételizett a kolozsvári Református Teológiára. Akkoriban épp lelkészhiány volt, ezért harmadéven exmisszióba küldték. Így került egy évre Bihardiószegre, Gellért Gyula esperes mellé, és gyakorlatilag végigszolgálta az egész Érmelléket.

Még teológusként ismerte meg közelebbről az apátkeresztúri közösséget, ahová végzett lelkészként került, és öt évig ott dolgozott. Szolgált még Szolnokházán, Sándorfalván, Monospetriben és Vedresábrányban is, majd 2003-ban gyülekezeti meghívással került Ottományba. Immár egy évtizede ott van, otthonra talált. Egy gyerekkel érkeztek, azóta még kettő született; két kislány és egy fiú boldog édesapja. Felesége Albison és Érbogyoszlóban kinevezett vallástanár. Otthon érzik magukat Ottományban.

Mekkora az ottományi református közösség? Látogatják rendszeresen az istenházát?

Közösségünk majdnem eléri az 500 főt, közülük 400-at tarthatunk számon egyházfenntartóként és mintegy 100 gyereket. A hivatalos népszámlálási adatok ennél nagyobb számot mutatnak, mert azok is bennük vannak, akik bár reformátusnak vallják magukat, nem vesznek részt a gyülekezeti életben. A templomba járók aránya nálunk sem rosszabb, mint más hasonló vidéki településen, nagyjából 15-16 százalék. A nagyobb ünnepekre megtelik a templom. Ilyenkor a gyerekek műsorral készülnek, ezért eljönnek a szülők, nagyszülők, közelebbi rokonok. Elmondhatjuk, hogy vidéken a templom mind a mai napig a hitélet gyakorlása mellett egyben a lakosok találkozóhelye is. Az imént említett 100 gyermek között vannak a roma nemzetiségűek is. Templomba esetleg konfirmálás előtt járnak, az előkészítőkre, utána viszont ritka vendégnek számítanak. Mondhatnánk úgy is, hogy „kikonfirmálnak” a templomból. Sajnos ez előfordul a magyar családoknál is.

Ha visszatekint a saját gyerekkorára, úgy látja, kevésbé templomjárók a mai gyerekek?

Szerintem arányaiban túl nagy változás nem történt. A kamaszok most is nehezen kezelhetők, és nem a templomba járást tekintik legfontosabb feladatuknak, bár mindig akadnak kivételek. A legtöbben korlátaikat feszegetik, minden és mindenki ellen lázadoznak, beleértve a templomba járást is. Tulajdonképpen azt is figyelembe kell vennünk, hogy a nagyobb gyerekek nagy része a margittai magyar iskolába jár, és délutános. Ez nagyon elfárasztja a gyerekeket, és a hétvégét tanulással, illetve pihenéssel töltik. Pénteken este későn érnek haza, ha a szombatot pihenésre szánják, a vasárnap már újra a tanulásé. Ha viszont a család rendszeresen jár templomba, velük jön a kamaszgyerek is. Az otthoni nevelés ilyen téren is nagyon sokat számít.

Milyen rendezvényekkel próbálják az egyház berkeibe csábítani a fiatalságot?

Fontosnak tartom annak tudatosítását, hogy ez a közösség várja őket, kíváncsi rájuk, és a legnagyobb mértékben nyitott feléjük. Nevelésük érdekében az általunk Keresztúron már kipróbált módszert alkalmazzuk: a vasárnapi istentisztelettel egyidejűleg gyermekfoglalkozást tartunk a gyülekezeti házban, már óvodás kortól kezdődően. Vallásórás körülmények között bibliai történetekkel foglalkoznak, énekeket tanulnak, kézműveskednek. Nagy gondot fordítunk a gyerekekkel való beszélgetésre, azt tapasztaljuk, hogy a mai világban kevés olyan fórum van, ahol meghallgatják őket, pedig ők igénylik ezt. A családok együtt jönnek, a gyerekek maradnak a gyülekezeti házban, az idősebbek pedig mennek a templomba. Templomozás után együtt mennek haza. A másik kedvelt és látogatott foglalkozásunk a nyári angolnyelv-oktatás (a Learning & Enterprises alapítvány támogatásával). Ezt úgy hat éve kezdtük el. Amerikai egyetemisták tanítanak a helyi segítőkkel. A helyet az iskola adja, a vendégoktatók ellátásáról, elszállásolásáról mi gondoskodunk. Tulajdonképpen nálunk laknak a parókián. Ezenkívül kedves színfoltja a nyári vakációnak a gyerek-bibliahét. Havonta egyszer rendezünk egy „vidám szombatot” közös játékkal, vetélkedőkkel, kézműves foglalkozással, filmvetítéssel. Ekkor felköszöntjük azokat, akiknek éppen akkortájt van a születés-, illetve névnapjuk. Évente egyházi szinten is megszervezzük a farsangi bált, amelyre igen nagy kedvvel jelentkezik a gyereksereg. Ünnepi alkalmakkor közös programot szervezünk az iskolával, a tanévnyitás, illetve -zárás mindig istentisztelettel kezdődik. Közösen szervezünk műsort nemzeti ünnepeinken is.

Élnek más vallásúak is a településen?

A meghatározó vallás a református. Van még egy kisebb baptista közösség, és néhány római katolikus, ők vegyes házasság révén kerültek a falunkba a környező településekről.

Egy évtized alatt mit sikerült megvalósítani?

Amióta idejöttem, folyamatos renoválásban, építkezésben vagyunk. Sok mindent sikerült felújítani, lakhatóvá, kényelmesebbé tenni: a parókia belsejét, a gyülekezeti házat, a templomot. A templomra az elmúlt két évben közel százezer lejt költöttünk, felújítottuk a tornyot és a tetőt, a külsejét, beszereltettük a fűtést. Az egyházfenntartók a felhívásra nagylelkűen adakoztak. A hiányzó összeget pályázatokkal teremtettük elő. Kaptunk segítséget a helyi tanácstól és a megyei tanácstól, de Magyarországtól is. Az egyházi tulajdonokat nagyrészt sikerült visszaszerezni, de egy részükért még ma is folynak az eljárások. Ami a mienk, azt nem fogjuk hagyni.

Mit tervez a közel-, illetve távoli jövőre?

Mindenképpen szeretnénk befejezni a templom belső felújítását. A vakolatot már le is vertük. Utána megjavíttatni az eléggé elhasználódott padokat, az elektromos hálózatot. Ehhez várjuk a helyi önkormányzat támogatását. Ígéretet már kaptunk, a költségvetés megszavazása után remélhetőleg a pénz is érkezni fog. A belső felújítás 60 ezer lej. Nagyon szeretnénk felújíttatni a százéves orgonánkat, amely a szakemberek szerint ezt mindenképpen megérdemelné, hiszen nagyszerű hangzása van. Szeretnénk egy közösségi házat kialakítani, ha visszakapjuk a másik iskolaépületet. Megvan az igény egy ravatalozóra, de remélem, hogy ezt a terhet a polgármesteri hivatal leveszi az egyházközség válláról, mint ahogy tették azt más települések elöljáróságai.

Lelkipásztorként mi a leghőbb vágya?

Az, hogy a meglévő épületeinket, lehetőségeinket tudjuk lélekkel kitölteni: „élő kövekként felépülni lelki házzá”, ahogy azt Péter apostol is tanítja (1Pt 2,5/a).