Magyar kisvilág a Sebes-Körös völgyében

Pósalaka kicsi, még magyarnak tartott település. Három kilométerre fekszik Mezőtelegdtől, és ugyanakkora távolságra van Mezőtelkitől, közvetlenül a folyót duzzasztó gát árnyékában. Bár alig több mint másfél száz magyar lakja, nem elöregedett, jövő nélküli falu ez. Deák F. József riportja.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Árpád-kori település Pósalaka, már 1291–1294 között említette oklevél, in Pousalaka formában. 1308-ban Posalaka, 1808-ban és 1913-ban már Pósalaka formában írták. A település a Csanád nemzetség birtoka volt, s az e nemzetségből származó Tamás comes fiainak 1308. évi osztozkodásakor Tamás fiának, Pongrácnak jutott. 1308 után Károly Róbert király a községet a Pázmánok ősének, Istvánnak adományozta. 1336-ban a pápai tizedjegyzékben már mint egyházas község szerepelt. A török hódoltság idején Pósalaka elnéptelenedett, az itt élők elmenekültek. A 1600-as évek végén a lakosok lassan visszatértek, ekkortól kezdett újra fellendülni a község. A XIX. század elején a Huszár bárói és a Haller grófi család birtoka volt.

Az első templom 1675-ben épülhetett, valószínűleg fából. Később lebontották, és a helyére emelték a jelenlegi istenházát – mesélte a településen az első beszélgetőpartnerem, Pál László református lelkipásztor. „A parókián ma is van egy dokumentum, mely szerint váradi kőművesek építették fel az istenházát 1797-ben, s 1802-ben lett felszentelve. A templomot az idők során többször is javították, újították, tetőt cseréltek, majd 1940-ben renoválták, 2000 elején is fel lett újítva, illetve tavaly kívülről festve” – mondja.

Mindenki lelkésze

A településnek a 2011-es népszámlálási adatok szerint 376 lakosa van, ebből magyar nemzetiségű 176, szinte a lakosok fele. „Igazából még magyar falunak mondják Pósalakát, úgy is van elkönyvelve itt a környéken. A községközpontban, Mezőtelegden is úgy tekintenek ránk, mint egy magyar falura, ami azt is jelenti, hogy kevésbé foglalkoznak velünk a községi elöljárók” – utalt a helyzetükre a tiszteletes. A 176 magyar lakosból 122 református – a gyermekeket is beleszámolva –, felekezet szerint van még 46 baptista és néhány katolikus, továbbá pünkösdisták, akik zömében románok, és természetesen vannak ortodoxok is.

Az elmúlt években több ízben is jártam a településen. Amikor legutóbb jeleztem Pál tiszteletesnek, hogy szeretném felkeresni, arra kért, hogy mielőtt Pósalakára érek, kukkantsak be a mezőtelegdi vásárba, ugyanis a pósalakai asszonyok ott árulják a portékájukat. Rájuk is találtunk. Három fiatal nő – Fetea Mónika, Varga Zsóka és Tóth Ilonka – tejtermékeket kínált; elmondták, hogy rendszeresen járnak ide, megvan az állandó vevőkörük, így nem jelent gondot a túró-tejfel értékesítése.

Mezőtelegdtől már csak egy hajításra van úti célunk, Pósalaka. A református parókián már várt ránk a fiatal tiszteletes. Mivel szép az idő, a parókia udvarán található filagóriában ültünk le beszélgetni.

Pál László bevezetésként elmondja, hogy a település közigazgatásilag nem tartozott mindig Mezőtelegdhez. Mivel zsellérfalu volt, az itt élők mindig szolgáltak valakinek, vagy a telegdi, vagy az örvéndi grófoknak. Olyan időszak is volt, amikor Örvéndhez tartozott a falu. „A gáton túl, Örvénd határában van a pósalakai hegy, mely szinte benyúlik Örvénd területére. Azonban több mint száz éve Mezőtelegd a községközpont, ennek a nagy településnek az árnyékában élünk. Minden szál oda futott be régen is, és ma is. Mi valahogy egy kicsit háttérbe szorultunk, és innen nagyon nehéz kitörni. Pedig Pósalaka is le tud tenni sok mindent az asztalra. Ha figyelembe vesszük például, hány itteni gazda viszi a terményét a telegdi piacra, elmondhatjuk, hogy a mi falunkból érkező árusok tartják el a telegdieket, akiknek már nincs kertjük, tehenük, de csordájuk sem” – magyarázza beszélgetőtársam. A pósalakiak főleg gabonafélét termesztenek, no meg zöldséget, amit a telegdi, váradi vagy élesdi piacokon értékesítenek, sokan ebből élnek.

A tiszteletes nagyon jónak tartja, hogy a településen minden korosztálybeliek élnek: „Nem lehet azt mondani, hogy elöregedett lenne a falu, hogy ne lenne remény a jövőben. Van egy jó fiatal mag, amire mindig lehet számítani, akikre én is nagyon számítok. Itt is divat volt az egykézés, de remélem, ez változik, és több gyereket vállalnak a pósalakai fiatal házasok. Tavaly négy gyermeket kereszteltem, az idén még nem volt keresztelő a templomban. Házasságkötés három éve volt legutóbb, akkor három is, de azóta egy sem. Jövőre konfirmál egy leányka, de ez változó, minden második-negyedik évben vannak konfirmálók”.

A fiatal lelkipásztor arról is beszél, hogy igazából nemcsak a reformátusok lelkésze ő, hanem a falué is. „Mi megéljük az ökuméniát ebben a faluban. Mivel én vagyok az egyedüli lelkész a településen, aki itt is él, a baptista gyermekek is ide járnak vallásórára, s bármilyen temetés van a faluban, azonnal felkeres a gyászoló család valamelyik tagja, hogy harangozzunk. Ez az egyetlen templom a faluban, mindenkit szükség szerint igyekszem kiszolgálni. Úgy érzem, megtanultam a nyelvükön beszélni, és így könnyebben tudunk kapcsolatot teremteni. Az ortodox, a baptista, a pünkösdista és a roma is bejön a parókiára, és ha valamilyen gondjuk van, én próbálok segíteni, függetlenül attól, hogy az illető milyen nemzethez vagy felekezethez tartozik. Nyitott vagyok, és a legtöbb esetben meghálálják ezt. Nagyon sokat segít mindennapi munkámban a feleségem, Pál Tímea, aki zene- és vallástanár, a nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnáziumban tanít. Nemcsak a hitvestársam, hanem itt a gyülekezetben is mindenben a segítségemre van, zenére – furulya, gitár – tanítja velem együtt a gyerekeket. Volt úgy, hogy a szomszéd településekről is jártak ide gitárórára” – meséli a lelkipásztor.

Pál tiszteletes hét éve szolgál a gyülekezetben, 2006-ban került ide, előbb mint helyettes lelkész, majd egy év után a hívek megválasztották parókus lelkipásztornak. „Előttem id. Kajántó Pál nyugalmazott élesdi lelkipásztor szolgált itt, ő volt az, aki megmozgatta a gyülekezetet, s én folytattam azt, amit ő elkezdett” – jegyezte meg Pál László. A lelkipásztor Zilahon született, az ottani Wesselényi Miklós Kollégiumban tanult, majd a Kolozsvári Protestáns Teológián. Nagyszalontán volt segédlelkész két évig, onnan került Pósalakára, és amint ő fogalmazott: „Nagyon jól érezzük itt magunkat, igazi otthonra találtunk ebben a kis közösségben.”

Iskola csak Telegden

Az iskolai oktatás két évvel ezelőtt szűnt meg Pósalakán, addig összevont osztályokban, magyar és román nyelven folyt a tanítás. A gyerekek most Telegdre járnak iskolába, a pusztaújlakiakkal együtt, de ott is csak összevont magyar osztályok vannak.

A tiszteletestől megtudom, hogy a nyolc osztály elvégzése után a gyerekek kivétel nélkül tovább tanulnak; sok diplomás értelmiségi: mérnök, orvos, tanár került ki innen. Közben a közeli óvodába is bekukkantunk; rendezett az udvar, a tanterem. Ioana Maliţa óvónő elmondja, most éppen öt gyerek van jelen, de többen vannak beiratkozva. Románul beszélgettünk, az óvodai foglalkozás is az állam hivatalos nyelvén folyik, talán ez is lehet oka a foghíjas létszámnak.

Pál László egyéb gondokat is említ: „A mezőtelegdi polgármesteri hivatalnak nincs egyetlenegy magyar alkalmazottja sem, az időseknek nagyon nehéz megértetniük magukat, ha elmennek a községházára. Nem nagyon tudnak románul, de nincs kinek elmondani anyanyelvükön a gondjaikat. Történik mindez egy olyan községben, ahol a magyarság aránya eléri a 21 százalékot. Van az RMDSZ-nek három tanácsosa, akik viszont ezeket a gondokat nem tudják megoldani. Ilyenkor megtapasztaljuk, hogy Pósalaka magyar ugyan, de ha kimegyünk a faluból, már falakba ütközünk” – jellemzi a helyzetet a lelkipásztor.

Régebben, ha valamilyen fejlesztési, beruházási lehetőség adódott, a községet alkotó hat településből Pósalaka mindig az utolsó helyen volt. Az utóbbi években ez kezd változni. „Most már jobban odafigyelnek ránk pontosan amiatt, hogy annyi mindent szervezünk, teszünk a község hírnevéért; most már egy szinten kezelnek a pusztaújlakiakkal” – véli beszélgetőtársam.

Nagy gondja a falunak, hogy „a fejük felett” építették ki a pusztaújlaki–telegdi víztározót. „Ez is egyféle falurombolás volt, elvették a paraszttól a földet, amiből addig élt, arra kényszerítve, hogy ha meg akar élni, akkor költözzön be a városba, és ott dolgozzon, a települést pedig majd felszámolják” – vélekedik Pál László.
Több száz hektár földet vettek el az itteniektől: addig az emberek megművelték, utána elnyelte a vízgyűjtő medence. Ezek voltak a legjobb termőföldek, az egyháznak is volt ott tíz hektár szántója. A pósalaki határ másik részét – néhány száz hektárt –, mely a vasúton túl található, azért nem művelik meg a helybeliek, mivel tudják, hogy a termést a gyakori lopások miatt nem tudják majd begyűjteni, ezért inkább ott maradnak a földek parlagon.

Egy fiatal elnök

Következő beszélgetőpartnerem Albert Zoltán helyi RMDSZ-elnök. Amikor arról kérdezem, hogy mi az itteni emberek legnagyobb gondja, akkor a gazdálkodók nehézségeiről beszél: hiába pályáznak támogatásért, hogy egy-egy jó minőségű mezőgazdasági gépet vásárolhassanak, valahogy mindig mások nyernek. Tavaly a helyhatósági választások előtt volt egy találkozó Élesden Tánczos Barna akkori államtitkárral, aki próbált volna segíteni a Sebes-Körös menti gazdákon, de a választás után kialakult helyzetben ezek az elképzelések mind meghiúsultak.

A fiatal érdekvédelmi vezető arról is tájékoztat, hogy sok gondot jelent az itteniek számára a munkahelyükre való ingázás, ugyanis alig akad személyszállító alkalmatosság. Ha már eljutottak Telegdre, akkor minden rendben van, hiszen onnan buszjáratok indulnak Váradra, és autóstoppal is lehet próbálkozni. „Április elsején beindult ugyan egy buszjárat, de nagyon korán, 5.45 órakor van nálunk, ez nem minden ingázónak megfelelő időpont” – mondja Albert Zoltán. Azok a pósalakiak a szerencsések, akik Élesden a cipőgyárban vagy Szabolcson egy bútorgyárban dolgoznak, őket a cég a saját járműveivel szállítja a munkahelyükre.

A pósalakai történések kapcsán arról beszél az RMDSZ-elnök, hogy a helyi szervezet évről évre kiveszi a részét az olyan közösségi rendezvények szervezéséből, mint a nagy hagyományú szüreti bál vagy a falutalálkozó. Ezeket együtt szervezik a református egyházzal.

A Sebes-Körös menti kistérségben a magyarlakta települések nagyon jó kapcsolatban állnak egymással. Ritka az olyan pósalakai család, melynek valamilyen ágon ne lenne rokona Telkiben, Örvénden, Pusztaújlakon vagy Mezőtelegden. „Ezért is ragaszkodtunk ahhoz, hogy egy kistérségi monográfiát írjunk, mely Pósalaka, Pusztaújlak és Mezőtelki történetét, jelenét mutatja be. Annyi szál és gyökér köti egymáshoz az itt élőket, hogy ezt csak így, egy közös könyvben volt érdemes megjelentetni” – mutatott rá Pál László. „Az emberek nagyon jól ismerik egymást, s itt főleg a magyarok közötti kapcsolatokról van szó” – teszi hozzá Albert Zoltán. Úgy hiszem, Pósalakának van jövőképe, és mindaddig lesz is, amíg olyan aktív, tenni akaró, fiatal helyi vezetői vannak, mint a riportalanyaink.