Örökségünk eladó

Fáj, amikor látjuk, hogy megy tönkre valami, ami hozzánk tartozik, ami kultúránk, épített örökségünk része. De mi van akkor, ha nem is látjuk? Két, kérdéses jövőjű kastélyt kerestünk meg, hogy állagukat, meglétüket még dokumentáljuk az utókornak.

A térképen két kicsi pont a két dél-bihari település, Árpád és Feketebátor. Magyarok szinte kizárólag Árpádon élnek, de róluk sem nagyon hallani, a mindennapok szürkeségébe burkolózik a betevő falatért keményen megküzdők hétköznapi élete. Bár azt tartják az árpádiakról, hogy Dél-Biharban ők a legvidámabbak és legmulatósabbak, ezt csak a tavasszal rendszeresen megtartott fogathajtóverseny utáni bálon és a messze földön híres szüreti mulatságon mutathatják meg a nagyközönségnek.
A helybéliek szerint a honfoglaló vezérről elnevezett, feltehetően a X–XI. század fordulóján létrejött település csendesen húzódik meg Nagyszalontától bő tíz kilométerre délkeletre, az Erdőhátság északi peremén. A néphiedelem szerint az először 1214-ben villa de Arpa néven említett település melletti egyik dombocska Árpád vezér sírja. A helységnévkutatók szerint azonban az Árpád településnév a gabona, az árpa főnévből alakult ki a -d kicsinyítő képzővel. Történelmi események is kapcsolódnak a ma is szinte színmagyar falu históriájához: a falu mellett az egyik tanyán fogták el az ott bujkáló Szacsvay Imrét, akit azért üldöztek s később végeztek ki, mert a Debreceni Országgyűlés jegyzőjeként 1849-ben aláírta a Kossuth Lajos által kezdeményezett Függetlenségi nyilatkozatot, amelyben leszögezték a Habsburg-ház trónfosztását. Abban az időszakban a források szerint ugyanezen a környéken rejtőzködött a szalontai születésű legnagyobb magyar epikus költő, Arany János és az érmihályfalvi regény- és drámaíró, Kuthy Lajos is. Az Árpádhoz köthető tudnivalóink gyarapíthatók még, ha megemlítjük, hogy itt született Sárközi Gerő író és Sebesi Teréz költő, ifjúsági író, előbbinek emléktáblákat is állítottak szülőháza falán, a református templom mellett. S ha már a kálvinista istenházánál tartunk, érdemes róla elmondani, hogy 1798-ban építették klasszicizáló stílusban. Szépen rendben tartott hajlék, tavaly a templombelsőt, az idén pedig a tornyot újították fel, kicserélték a toronysüveget is.

Az „árpádi kastély”
A település központjában egy favilla-emlékmű jelzi, hogy az itt élők valamikor kocsioldal- és favillakészítéssel foglalkoztak. A turistalátványosságok között azonban a híres-rejtélyes kastély viszi el a pálmát. A köznyelvben csak árpádi kastélyként él a Markovits-kúria. Műemlék épület, de állagából most ezt nem mondanánk meg, pedig az utóbbi jó pár évben megpróbálták rendbe hozni – nagy lendülettel elkezdődött a felújítás, majd megtorpant, végül pedig leállt a munka. A „kastélyhoz” tekintélyes telek is tartozik. A tízhektáros kertben egy futballpálya méretű szabad terület leledzik, körbevéve erdőséggel. Ezen a szabad területen tartották meg a falunapokat, lovasversenyeket.
A valaha gyönyörű, eklektikus épületet 1891-ben a település tulajdonosa, Markovits Kálmán építtette. A kommunizmusban államosították, és óvoda, iskola működött benne. A ’89-es rendszerváltozás után az egykori tulajdonos leszármazottja, Beöthy Aranka visszaigényelte és -kapta a kúriát, majd felajánlotta a helyi közösségnek kulturális célokra. Az épület hátsó bejáratán át megközelíthető hatalmas közbülső termet kultúrházként, míg a mellette lévő helyiségeket és az udvart éveken át diszkóként hasznosították. Nem bizonyultak jó gazdának, mert az úrilak borzalmas állapotba került, a hátsó része egy erős viharban össze is borult. Ezt látva, a tulajdonos eladta egy olasz állampolgárnak, aki el is kezdte a felújítást. Vendégfogadót, éttermet és nyári kertet működtetett volna ott, de a válság közbeszólt.
Amikor november derekán kint jártunk a településen, Borsi János helyi RMDSZ-elnök közbenjárását kértük, hogy bemehessünk a magánterületre fényképezni. Segített volna is, de a gondnoksággal megbízott falutársa a vállalkozó előzetes utasítására megtiltotta a fotózást. Azt azonban megtudtuk, hogy a kúria ismét eladó, és „tízmilliárd régi lejt kérnek érte”. Pedig kérhetné új lejben is, ami most van érvényben – jegyezhetjük meg, azt is hozzátéve, nem valami jó üzleti érzékre vall a fotózás letiltása, hiszen például ezzel a cikkel is „reklámozhattuk” volna… Bemenni nem lehet, a kapun lakat. Csak a főútról lőttünk egy képet. Vajon kinek a kezébe kerül épített örökségünk eme eladó darabja? Csak reménykedni tudunk abban, hogy a leendő gazda megőrzi, rendbe teszi az egyébként ma is rendkívül impozáns épületet.
Megkértem Borsi Jánost, hogy jöjjön el velem, és segítsen megtalálni másik célpontomat, a feketebátori Lovassy-kastélyt. A négy-öt kilométeres út megtétele közben alkalmunk adódott röviden megbeszélni azt is, hogy rokoni szálak nem kötnek össze bennünket, a Tulipán Kaláka Mozgalom főszervezőjével, Borsi Lóránttal is csak névrokonok vagyunk. Eddig nem is tudtuk, mennyien vagyunk Borsiak ezek a vidéken…

Úttalan úton
A bátori kastélyt egy átlagos halandó soha nem találná meg, ha nincs, aki útba igazítsa. Sem tábla, semmi nem jelzi hollétét. Még címe sincs. Szerencsésnek érezhettem tehát magam, mert túravezetőm is volt. Amikor Árpád felől Bátor irányába haladva, átkelve a vasúti sínen, egyből jobbra fordulunk egy kavicsos útra, már érzem, ez jó kis kaland lesz. Aszfaltos útra gyártott német autóm elvitt, ameddig elvihetett. Régi kollektívaépületek mellett haladtunk el. Ezek valamikor libaneveldék voltak, évtizedek óta üresen állnak az óriási istállók. Egy másik épület az út bal oldalán azonban feltűnően jó állapotban van – a többihez képest. Megtudom, ebben papíron üdítőgyár működött, a valóságban azonban vadkender-ültetvényt takartak a falak. A bátori „vállalkozót” le is csukták, a kommandós egység kézbesítette neki a „behívót”.
Kicsit odább az út sorompóval le van zárva. Gyalog haladunk tovább. Az árpádi RMDSZ-elnök, aki egyébként az egyedüli magyar a feketebátori tanácsban, felhívja a figyelmemet az út menti vadnarancsfákra. Göcsörtös, zöld citrom színű, átlagos narancs méretű gyümölcsökkel voltak tele az ágak és az árokpart. Ez a gyümölcs nem ehető, adja értésemre útitársam, aki azonban odahajol, és szed pár szemet a gyönyörű kék kökényből, amely végig gazdagon borítja a tüskés bokorágakat.

Ez nem romhalmaz
Közeledve célunkhoz, a fák között már kirajzolódni látszik egy torony. A Lovassy-kastélyt óriási angolkert veszi körbe. Már messziről látszik a növényi változatosság. A lombhullatók novemberi szürke képében üde zöld foltok a különböző és hatalmasra nőtt fenyőfák. A kapuhoz érkezve azonnal feltűnik, hogy a gaz nincs elburjánozva, a füvet is biztosan nyírták, amikor kellett, és meglepő tisztaság van a kertben, a fák között is. Látszik, hogy valaki gondozza a telket. A kastélyt megpillantva, mellé érve pedig szintén kellemes csalódás ért.
Nemrég az egyik román hetilapban megjelent riportból az derült ki, hogy kész, vége, összeborul, megsemmisül ez a feketebátori kastély. Na, kérem szépen, az a riporter biztosan nem járt itt. Az épületre valóban ráférne egy alapos felújítás, a hátsó bejáratnál különösen, de korántsem egy romhalmazt találtunk itt, a világ végén, a határ kellős közepén.
A Szalontától mintegy tizenöt kilométerre lévő ingatlan káprázatos környezetben fekszik. A kastély és a hozzá tartozó épületek az angolkert közepén állnak. Az építtető Lovassy Ferenc volt 1901 és 1912 között, a tervező pedig ifj. Rimanóczy Kálmán. A Lovassy-kastély késői historizáló és szecessziós stílusban épült meg. Az 1930-as években egy román ügyvéd vásárolta meg, majd a kommunizmusban államosították, és csak a rendszerváltozás után kaphatták vissza a leszármazottak, akik viszont egy olasz állampolgárnak adták el – olvasható Dukrét Géza Épített örökségünk Bihar megyében című munkájában (Europrint, Nagyvárad 2009., 58. o.). A tulajdonos kilétéről azonban kísérőm sem tudott semmit. A Lovassy-kastély gazdájáról érdeklődtem a feketebátori községházán, ahol „nem tudtak” útba igazítani, de az kiderült, hogy a kastély a múltkorában eladó volt…