Egymást kiegészítve szolgálnak

Beszélgetés Érmihályfalva református lelkipásztoraival, BALÁZS JÁNOS DÉNESSEL és BALÁZSNÉ KISS CSILLÁVAL.

Balázs János Dénes 1974. augusztus 2-án született a Kolozs megyei Bánffyhunyadon, de Sárvásáron élt, ott végezte el elemi iskoláit, az általánost Körösfőn, a középiskolát Bánffyhunyadon, az egyetemet pedig a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetben, ahol 1998-ban diplomázott. Ekkor kötött házasságot a margittai Kiss Csillával, akit az egyetemen ismert meg, ezért az akkori püspökök engedélyével az Erdélyi Református Egyházkerületből átjött a királyhágómellékibe. Segédlelkészként a nagyváradi igazgatótanácsi irodában dolgozott, Nyüveden szolgált, majd 2001-ben mindkettejüket meghívták Érmihályfalvára.
Balázsné Kiss Csilla a szülővárosában kezdte el tanulmányait, a nagyváradi tanítóképzőben érettségizett 1991-ben, 1996-ban végezte el a kolozsvári teológiát. Közben fél évet Budapesten tanult ösztöndíjas diákként, ’94–’95-ben pedig Margittán szolgált segédlelkészként. Biharra, Szalárdra helyezték, majd Nyüved és Hegyközkovácsi következett Érmihályfalva előtt. Mind a mai napig tanul, tavaly megszerezte az abszolutóriumot a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, most írja a doktori dolgozatát. Tizenhat éve a Harangszó egyik szerkesztője, válogatott írásaiból, versekből összeállított kötetét A lélek csendje címmel 2008-ban adták ki.

– A polgári életben nem mindig tartják szerencsésnek, ha egy házaspár együtt dolgozik. Az egyházi életben mik ennek az előnyei, illetve hátrányai?
Balázsné Kiss Csilla: – A gyülekezet szempontjából mindenképpen előnyös, hogy súrlódásmentesen folyik a szolgálat. Egy kis településen elkerülhetetlen, hogy két lelkész között ne legyen versengés. Ha nem ők maguk, akkor talán a hívek sarkallják őket versengésre. Ez alól csak a házaspárok lehetnek kivételek. Mi egy irányba haladunk, beosztjuk a szerepeket, annak alapján vállaljuk fel a szolgálatokat, hogy kinek mi az erőssége. Férjemé a lelkigondozás, a családlátogatás, a bibliaórák tartása, a betegek látogatása, az enyém pedig a gyermekmisszió, az ifjúsággal való foglalkozás, valamint az énekkari és nőszövetségi tevékenység. Mindenki azt teszi be a közös kalapba, amiben jobb, és ennek egyértelműen a hívek a nyertesei. Kellő alázattal el kell ismerni, ki miben tud többet teljesíteni, és össze kell dolgozni. A presbiterekkel is összedolgozunk, nagy részük olyan számunkra, mint Istentől megáldott munkatárs. Az azonos munkahely hátrányaként talán azt említeném meg, hogy nagyon nehéz közös családi programokat szervezni. Ha szeretnénk a szabadságot együtt eltölteni, egyszerre két helyettesítőt kell találni.
Balázs János Dénes: – Az eddigi tapasztalatok szerint egy ilyen kis városban, mint Érmihályfalva, előnyösebb, ha a gyülekezetet lelkipásztor házaspár szolgálja, mivel ahol több lelkész van, igen sok a súrlódás, nagy a rivalizálás, amire pedig, véleményem szerint, kár energiát pazarolni. Mi nem úgy zárjuk be az iroda ajtaját, mint egy hivatalét, az iroda és a lakásunk egy házban van, bárki bármikor elérhet minket. A gyülekezeti gondokkal-bajokkal, a családok örömeivel, bánatával szinte együtt élünk. Munkaviszony szempontjából nálunk nincs rangsor, és ez így jó. Két különböző tájegységen nevelkedtünk, más hagyományokat hoztunk magunkkal, ami hasznos a munkánkban, mert változatosságot, több színt, több ötletet jelent, egymást kiegészítve szolgálhatunk.
– Szeretnek Érmihályfalván szolgálni?
B. J. D.: – Szoktam mondani, hogy ahol az embert szeretik, érzi, hogy munkájának van értelme, és elfogadják, ott jól érezzük magunkat. Szeretjük ezt a közösséget, úgy érezzük, hogy otthonra találtunk.
B. K. Cs.: – Három gyermekünk van – Eszter 13, Máté Dénes 11, Borbála Tekla 8 éves –, ők is nagyon szeretnek itt élni. Számunkra ők Isten ajándékai és legnagyobb kincseink. Nevük is erről árulkodik.
– Meghatározható az időszak vagy a pillanat, ami erre a pályára terelte önöket?
B. K. Cs.: – Nekem mindig is példaképem volt Bartha Kálmán tiszteletes úr. Igehirdetései már gyermekkoromban megragadtak, majd a tanítóképzőben még erősebben éreztem azt, hogy többre hív az Isten engem annál, hogy tanítóként vagy tanárként tanítsak. Tizenegyedikes koromban már egyre biztosabban éreztem, hogy Isten lelkipásztornak szánt. Úgy döntöttem, hogy csak egyszer fogok felvételizni a teológiára. Ha sikerül, akkor „lelkipásztornak születtem”, ha nem, Isten azt akarja, hogy tanítónőként szolgáljam nemzetemet. Mindenképpen a nemzet napszámosa akartam lenni, és a sikeres felvételi mutatta meg, melyik úton haladjak. Családomban vallásos nevelésben részesültem, édesapám gondnokként távozott az élők sorából.
B. J. D.: – Családom minden tagja vallásos református volt, édesapám több évig gondnoki tisztséget töltött be. Ez idő alatt mélyen megérintett a lelkészi szolgálat, rányomta bélyegét az életben való elindulásomra. Gondolkodtam a tanítóképzőn is, de akkoriban csak lányokat vettek fel. Olyan pályára vágytam, ahol népemet taníthatom, lelkivilágát jó irányban alakíthatom. Nos, sikerült, mivel lelkészként ezt megtehetem, és szívesen teszem.
– Mekkora a mihályfalvi gyülekezet megyei, illetve helyi viszonylatban?
B. K. Cs.: – Bihar megyében a második legnagyobb református gyülekezet az érmihályfalvi, helyi szinten pedig a legnépesebb történelmi egyházközség. Tavaly ünnepeltük gyülekezetünk létének 470. évfordulóját. A 2011-es népszámláláskor 4800-an vallották magukat reformátusnak, a mi nyilvántartásunkban kevesebben szerepelnek, többségükben rendszeres egyházfenntartók, még mintegy 600-an vannak, akiket inkább mi támogatunk, és vannak több százan, akik kettős állampolgárok, nekik nincs itt állandó lakhelyük, de maradtak a nyilvántartásunkban. Ők idejük nagy részét Magyarországon töltik, de öregségükre szeretnének hazajönni. Karácsony szentestén a 800-1000 férőhelyes templomunk kétszer telik meg, a karácsonyi ünnepkörben pedig kb. 3500 ember látogatja meg az istenházát. A húsvéti ünnepkörben Érmihályfalván – egyedülállóan az Érmelléken – nagycsütörtökön is osztunk úrvacsorát, és körzetenként házaknál is osztunk úrvacsorát a betegeknek, időseknek. Nyaranta a presbiterek házi istentiszteleteket szerveznek: a szomszédok, ismerősök, rokonok összegyűlnek, és úgy énekelnek, imádkoznak, mint az istenházában. Hozzánk tartozik még a Pásztorgaz, ahol a sátoros ünnepeken istentiszteletet tartunk, úrvacsorát osztunk egy arra berendezett teremben.
– Általában gondot jelent a fiatalság „megfogása”. Van-e erre kidolgozott tervük?
B. K. Cs.: – Folyamatosan próbáljuk a fiatalságot megszólítani. Úgy gondoljuk, hogy nevelésükben az első hét év a legfontosabb, ezért az alapoknál kell kezdeni, a szülők bevonásával. 2004-től van baba-mama körünk, mely segíti a keresztelés utáni lelkigondozást és a gyermek beilleszkedését a gyülekezeti életbe. 2006-ban létrehoztuk az Aranykapu református óvodát, hogy a gyermekek magyar keresztyén légkörben nevelkedjenek. Szívük, lelkük itt nyitottá válik a Jóisten dolgaira. Erre építjük az elemi oktatást, mely szintén nagyon fontos.
B. J. D.: – Természetesen tartunk jegyesoktatást és szülői-keresztelői beszélgetést a fiatal házasokkal. Ezen nemcsak a keresztelés menetét mondjuk el, hanem felhívjuk a figyelmet a gyermek vallásos nevelésére is, aki csak akkor lesz igazából vallásos, ha otthon is jó példát lát. Ahhoz, hogy a gyermek betagolódjon a gyülekezetbe, először a szülőnek kell visszatalálnia. A családlátogatások jó alkalmak a kapcsolattartásra. Fontosak azok a tevékenységek, melyeken a szülők és gyermekek egyaránt jelen vannak.
– Kérem, beszéljenek az eddigi legfontosabb megvalósításaikról!
B. K. Cs.: – Szinte minden évre kitűztünk magunknak egy célt. 2002-ben felújítottuk belülről a templomot, 2003-ban megtörtént a teljes külső felújítás alaptól a toronyig és a nyílászárók cseréje. Ezeket önerőből oldottuk meg, magyarországi támogatással. 2004–2009 között felépítettük az új ravatalozót, amihez kis részben a megyei tanács is hozzájárult. Hat év alatt, 2007-re épült fel a Veronika Gyülekezeti Központ holland támogatással. Önerőből újíttattuk fel a visszakapott épületeket: 2010-ben a Bernáth Józsefről elnevezett református leányiskolát, 2006–2012 között pedig a fiúiskolát. Tavaly-tavalyelőtt az új iskolát építettük fel a budapesti kormány anyagi támogatásával, az alsó szintjét most szeptemberben avattuk, és két osztály tanul benne. Húsz éve alakult újjá Nőszövetségünk, létrejött a Szenczi Molnár Albert Énekkar, az idén tízéves a hattagú Musica Sacra kamarakórusunk, utóbbiakat itthoni és külföldi fellépésekre hívják. Testvérgyülekezeteinkkel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. A felvidéki Kassára kétévenként szervezünk egy-egy gyülekezeti kirándulást, s ők is rendszeresen viszonozzák látogatásainkat. Jártunk továbbá Püspökladányban, Balmazújvároson, Hajdúnánáson óvodai, iskolai, illetve gyülekezeti, általában 50-50 fős csoportokkal.
– Mit terveznek megvalósítani a közeljövőben?
B. J. D.: – Legfőbb célunk az ifjúság megszólítása, a családtagok bevonása a gyülekezeti életbe. A teljes család az alapsejtje a gyülekezetnek és a nemzetnek egyaránt. Fontosnak tartjuk az egészséges családi életre és egészséges nemzettudatra való nevelést. Az iskolaépület befejezése, valamint az eddig vissza nem kapott ingatlanok, földek visszaszerzése szintén megoldandó feladat. Végül, de nem utolsósorban szeretnénk méltó emlékhelyet kialakítani Sass Kálmánnak. A következő ige vezet bennünket: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.”(Zsolt. 121,1.)