Emlékhely a templomkertben

Berettyószéplak református lelkipásztora, BEDE FERENC a Magura lábánál, Somlyóújlakon született 1977. május 8-án, ott végezte el az elemi iskolát, az általános és középiskolát Szilágysomlyón, s 2002-ben diplomázott a kolozsvári Protestáns Teológián.

Első szolgálati helye a Bihari Egyházmegye Kisszántói Református Egyházközsége volt, a magyar határhoz közeli, Bors községhez tartozó falu mindössze 250 lelkes kis gyülekezete. Az ott töltött négy év alatt sikerült mind lelki, mind anyagi szempontból talpra állítania a gyülekezetet. Ehhez igen sok segítséget kapott a helyi önkormányzattól, Bátori Géza polgármestertől, és a hívek is hozzátették a maguk részét. 2006 nyarán felkereste a tiszteletest a berettyószéplaki reformátusok küldöttsége, és felkérték, feleségével együtt fogadja el az ottani lelkészi és kántori állást. Elfogadták. Azóta beilleszkedtek, megszerették a széplaki közösséget, belevetették magukat a munkába, a közösségépítésbe.
– Milyen számarányt képviselnek a berettyószéplaki reformátusok a helyi lakosságban?
– Igen vegyes a település, majdnem mindegyik vallással találkozhatunk, de a legnagyobb mégis a református gyülekezet. Jelenleg 860 lelket számlálunk, 650-660-an egyházfenntartók, a többiek gyerekek és azok, akik nyilvántartásban vannak ugyan, de anyagilag nem támogatják az egyházat. Sajnos apad a közösség, mert igen kevés gyermek születik, és sokan elköltöznek a községből. Az itt maradottak 20-22 százaléka jár rendszeresen istentiszteletre, vasárnap délelőttönként akár 200-an is, ez jobb arány, mint a bihari átlag. Ezt annak tudom be, hogy gyülekezetünknek van egy szilágysági magva, az pedig köztudott, hogy a szilágyságiak templomjáró emberek. Annak idején, amikor még virágzott a kőolajipar, a Szilágyságból sokan ideköltöztek. Természetesen nagyobb ünnepeken sokkal többen vagyunk az istenházában, hiszen akkor eljönnek az „ünnepi keresztyének” is. Telt ház azonban csak karácsony szentestéjén és a konfirmáció vasárnapján van. A reformáció emlékünnepét a napján tartjuk, és nagyjából annyian jönnek el, mint egy vasárnapi istentiszteletre. Ugyancsak szép számmal vannak jelen híveink a bűnbánati hét esti istentiszteletein.
– A fiatalság gyakorolja-e a vallását?
– Sajnos nálunk is elmondható az, mint sok más gyülekezetben, hogy a fiatalok „kikonfirmálnak”. Kevés az itthon maradt fiatal, és közülük sem jár mindenki rendszeresen templomba. Akik kijárták az iskolát, a munkahely miatt költöznek el, az iskolások közül pedig sokan Nagyváradon tanulnak. Hétvégeken fáradtan már nincs kedvük részt venni az ifjúsági bibliaórán vagy az istentiszteleten. Mindezek ellenére eddig még minden pénteken meg tudtuk tartani az esti bibliaórákat. Szerencsére van egy 15-20 fős „mag”, akik rendszeresen ott vannak. Bibliai bevezető után énekeket tanulunk, amiket ünnepi szolgálatukkor adnak elő a fiatalok. Kirándulásokat is szervezünk, hogy minél jobban összeszokjon a csoport. Azt azonban el kell ismerni, hogy nehéz „megfogni” őket. Március 15-én és október 6-án közösen készítünk megemlékező ünnepi műsort az iskolával.
– Érlelődött az elhatározás, vagy hirtelen jött a késztetés, hogy református lelkipásztor legyen?
– Úgy gondolom, kicsit későn született meg bennem a döntés, hiszen csak érettségi után voltam biztos abban, hogy lelkipásztor akarok lenni. Ezért aztán volt mit bepótolnom. A középiskolában a tanáraim mondogatták, hogy az én orgánumommal papnak kellene lennem, de akkor még nem gondoltam, hogy valóban ez lesz a hivatásom. Valószínűleg a tudatalatti énemet ez irányba terelte az otthoni vallásos nevelés is. Feleségemmel együtt mélyen vallásos családból származunk, de ez Somlyóújlakon szinte mindenkire érvényes. Természetes és megszokott volt, hogy minden istentiszteleten – délelőtt és délután –, ha fáradtak voltunk, ha nem, jelen kellett lennünk. Az akkori lelkipásztorunk, Zsigmond József is nagy hatással volt rám, sőt mondhatom, hogy igazi példakép volt a hívek szemében, akire mindannyian felnéztünk.
– Milyen körülményeket találtak idejövetelükkor, és mit sikerült azóta megvalósítani?
– Eléggé rendezett állapotban volt a templom, már készen állt az új parókia, de azért maradt még számunkra is teendő. A régi parókia például eléggé elhanyagolt volt, ezért kívül-belül felújítottuk, és most akármikor megfelelhet egy szolgálati lakásnak. Az új parókián kicseréltük a nyílászárókat hőszigeteltre, beépítettük a teraszt, így elfér lenn az egész család, és nem kell fűtenünk az emeletet. Ezzel sokat spórolunk a fűtésszámlán. A templomban korszerűsítettük a fűtési rendszert, lepadlóztattuk, és tavaly kívülről is teljes egészében felújítottuk. Elkészült az új kerítés egy része, és parkosítottuk a templom hátsó kertjét. Önerőből, némi segítséggel a megyei és a helyi tanácstól, saját kápolnát építtettünk. A hívek valamennyi munkálatnál nagyon szépen adakoztak, amit ezúton is megköszönök. Sikerült felújítani az orgonát, mely már tíz éve nem működött. Most újra eredeti hangján örvendeztet meg bennünket. A jövőben parkosítjuk a templomkert másik oldalát, és befejeznénk ezen a részen is a kerítést. Ezenkívül szeretnénk egy emléksarkot kialakítani, ahol elhelyeznénk a meglévő emléktábláinkat, a kopjafát. Így ez egy ünneplő, illetve koszorúzási hellyé változna.
– Kérem, mutassa be röviden a családját!
– Feleségem, Erzsébet is somlyóújlaki születésű, majdnem szomszédok voltunk, később együtt jártunk iskolába. Nagyváradon végezte az egyetemet a szociális munkás – vallástanár szakon, de önerőből kántor lett. Ebben sok munka és gyakorlás rejlik. Jelenleg ő vezeti a 25 tagú kórust is. Nagyobbik gyermekünk, Ákos most ötödikes, kislányunk, Bíborka pedig előkészítő osztályos. Mindketten szorgalmasak, büszkék vagyunk rájuk.
– Melyik igeverssel búcsúzna az olvasóktól?
– Van egy kedvenc igeversem, ami nekem mindig új erőt ad, és sok mindenen átsegít: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert Néki gondja van reátok.” (1Péter 5,7)

Szőke Ferenc