Tabéry, a szürke eminenciás

A Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének és a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumnak a szervezésében Tabéry Géza-emlékrendezvényt tartottak hétfőn délután a tanintézet dísztermében.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A Varadinum rendezvénysorozat keretében megtartott esemény résztvevőit Wéber Antal, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alelnöke köszöntötte, s ő konferálta föl a különféle programokat. Az összejövetelen a szent lászlós diákok egy csoportja bemutatta a Vallani és vállalni című zenés-verses műsorát. Többek között Kós Károly-, Berde Mária-, Reményik Sándor-, Áprily Lajos-, Ady Endre- és Babits Mihály-művek hangzottak el, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak Tabéry Géza munkásságához, illetve a korhoz, amelyben élt és alkotott.
A műsor után Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke ismertette az író, publicista életútját Tabéryi Géza, a magyar irodalom szürke eminenciása című átfogó előadásában. Tabéry életreszólóan kötődött szülővárosához, Nagyváradhoz. „1908-ban érettségizett a Premontrei Főgimnáziumban, majd jogi tanulmányait a Nagyváradi Királyi Jogakadémián kezdte, aztán Kolozsváron és Genfben folytatta. Irodalmi képessége már a Premontrei Főgimnázium önképzőköri tevékenységében megnyilatkozott. A sajtóhoz kapcsolódását Fehér Dezső támogatta. Az ő segítségével jelentette meg 1919-ben az erdélyi magyarság első irodalmi és művészeti hetilapját, a Magyar Szót. Szerette volna a vidéki irodalmi szárnybontogatás fórumává tenni a folyóiratot, amelynek sikeres indulását a realitás kényszere vakvágányra szorította. Nagyvárad nem vált az elszakított területek irodalmi fórumává. A meghiúsult próbálkozás után Tabéry a Szabadsághoz szerződött, ennek megszűnése után a Nagyvárad belső munkatársa lett. Írt vezércikket, tárcát, pamfletet és színházi kritikát. Bátor szószólója volt a hatalom nyomása alatt vergődő erdélyi magyarság panaszainak. Minden képességét latba vetette az Ady-emlékek megőrzéséért, megteremtvén ezzel az Ady-kutatás előfeltételeit.
Publicisztikája a polgári radikalizmus elveit fejezte ki. Először a Magyar Párt reform csoportjához csatlakozott, majd a Magyar Néppárthoz. Lelkes tagja volt a marosvécsi találkozóknak, az Erdélyi Helikon munkaközösségének, amelynek egyik alapítója volt, valamint az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Lényeges szempontnak tartotta az erdélyi egyetemes szellemiség művelését és az együtt élő népek kulturális közeledését. A transzszilvanizmusban látta a magyar kisebbség kulturális autonómiájának megvalósítását. Összekülönbözve az Erdélyi Helikonnal és a Szépmíves Céhhel, Berde Máriával közösen megszervezték az Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMIR) és Könyvkiadót.
Szívesen foglalkozott az erdélyi történelemmel, az erdélyi értelmiség életével, a társadalom fejlődésének mozgatóerőit kutatva. Történelmi regényeiben a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánta megvilágítani. A kor tablóját gazdag és festői ábrázolásokkal, drámai jellemek és helyzetek felmutatásával rajzolta meg. Irodalmi munkássága mellett legértékesebb és legkiválóbb védője a két világháború között a magyar kisebbségi jogoknak és annak az irodalmi kultúrának, mely e jogok legerősebb bástyája volt. 1919. február 19-én megalakult Váradon az Ady Endre Irodalmi Társaság, amelynek vezetője lett. Később kezdeményezője lett annak az országos mozgalomnak, amelynek eredményeként 1935. szeptember 8-án Érmindszenten Ady-szobrot avattak. Tagja volt a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak és társelnöke a nagyváradi Szigligeti Társaságnak.
A II. világháború után is méltatlanul félreállították, kirekesztették az irodalmi életből, ám ő nemes tartással, gerinces magyarként túllépett a megpróbáltatásokon. Személyes érdeme volt az érmindszenti Ady-szülőház múzeummá alakítása, az emléktábla-állítás, majd az egykori Müllerei helyén az Ady-emlékmúzeum megalapítása, berendezése. Utóbbinak az igazgatója volt egészen 1958-ban bekövetkezett haláláig.
Ez a kemény gerincű íróember nemcsak fizikai létét kötötte szűkebb pátriájához, hanem írói munkásságának javát is innen fakasztotta fel. (…) Tabéry, az újságíró, a művelődési élet szervezője, a szépíró tudta, amit oly kevesen vettek tudomásul, hogy ebben az élénknek mondott szellemiségű városban milyen fontos ismerni a múltat, a környezetünk életét annak folyamatosságában. Élete végéig őszintén ragaszkodott városához. …”
Zalder Éva magyartanár, a Szent László-iskola igazgatónője Az első marosvécsi találkozó margójára címmel tartott előadást. Szólt az 1920-as tragikus történelmi sorsfordulóról, az anyanyelvhez, nemzethez fűződő érzésekről, a tolerancia, a humanizmus veszélyben forgó eszményeiről s arról, hogy Tabéry Géza munkássága jelentős része volt kora kulturális forradalmának és forrongásának. Ahogyan a gyöngykagyló is fájdalomból termeli ki kincsét, ugyanúgy e viharos, zord kor írói is értéket teremtettek és mentették a menthetőt. Az előadás során szó volt Bánffy Miklósról, Kós Károlyról, Reményik Sándorról. Zalder Éva beszélt Tabéry Gézának a Dózsa-féle parasztlázadást megidéző Vértorony című történelmi regényéről, valamint Berde Máriának az erről írott kritikájáról. A mű és a kritika lett a kiváltója a Vallani és vállalni-vitának. Tabéry a múltidézés híve volt. Mint elhangzott: a múltat kutatja, hogy abból fejtse meg a mát. A történelmi sors bemutatása, a nemzetiségi önkeresés eszköze volt a történelmi regény. Aztán kitért az előadás arra, hogy Kemény János gyönyörű, patinás marosvécsi kastélyában 1926–1939 között rendszeresen tartottak találkozókat az Erdélyi Helikonhoz csatlakozott értelmiségiek, művészek. Kettős szellemi térről lehet említést tenni: az egyetemesről, európairól és a hagyományosan nemzetiről.

Tóth Hajnal