Dobsa Lajos lelke bolyong Kosgyánon

Belényestől 20 kilométernyire, a Vida-patak mentén fekvő Kosgyánba (Coşdeni), a ma is álló udvarházába húzódott vissza Dobsa Lajos (1824, Makó – 1902, Kosgyán), Petőfi egykori barátja, Szigligeti szerzőtársa, 1848-as forradalmár, ismert sikeres hírlap- és színműíró, politikus és közéleti személyiség. A faluban mára csak elvétve tudnak róla, létének nyomai megsemmisülnek.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A Budapesti Nemzeti Színház felkapott szerzője volt, számottevő művei: Öcsém, házasodjál (1850), Vígjátéktárgy (1861), Bűn bűnt követ, Divatházasság (1862), IV. László, I. István király (1861), V. László (1857), Aba Sámuel, Attila és Ildikó (1858), Az 1848. évi francia forradalom (1848), Egy nő, akinek elvei vannak (1856). Megválasztották a Kisfaludy Társaság rendes tagjává. „Részt vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban. A világosi fegyverletétel után visszavonult birtokára, majd 1850-ben Pestre költözött. Elfogták, hat hónapot raboskodott. A kiegyezés után két cikluson át Makó országgyűlési képviselője volt. Megnősült, majd fiatal feleségével a kosgyáni birtokon telepedett le. Mindkettejüket a maga építette, templomhoz hasonló kriptában temették el. Sajnos a nyughelyet vandál kezek többször is feldúlták. (Bihar megye útikönyve, II. kötet, Prolog Kiadó, Nagyvárad, 2006)
Februári, napsütéses szombat délután indultam el Belényesből a Nagyváradra vezető főúton. A Robogánynál (Răbăgani) jobbra térő úton nyolc kilométerre helyezkedik el Kosgyán (Coșdeni), ahol a néhai Dobsa Lajos síremlékét találjuk. Itt földbirtokosként volt ismert; ahogy a helyiek mondták: a Vida-patak völgyében, amíg a szem ellát, az mind Dobsa-birtok volt. Útikalauzom ezen a délutánon kedves tanár kolléganőm volt, Mladoneczky Edittha, aki helyi lakosként végigvezetett a Dobsához kötődő helyeken.
A falu bejáratánál impozáns épület, a hajdani Dobsa-kúria, az épület sarka bástyaszerű kialakítású. Ma iskola működik benne. A kúria udvarán egy több száz éves tölgyfa állt, ennek árnyékában írhatta műveit Dobsa; másfél éve kivágták azzal az indokkal, hogy veszélyes lehet a gyerekekre a letörő ágaival. Szerintünk még pár évtizedig bírta volna az idő viszontagságait…
Itt említjük meg, hogy 2002-ben, Dobsa halálának 100. évfordulóján szülővárosa, Makó küldöttsége koszorúzni szeretett volna a Dobsa-síremléknél vagy leánya temetőbeli sírjánál, de helyi lakosok elzavarták őket, nem engedték meg, hogy leróják kegyeletüket, mert azt hitték, hogy a makóiak vissza akarnak kérni valamit az egykori földesúr vagyonából. A látogatók az iskola akkori igazgatónőjét kérdezték, hogy hallott-e Dobsáról, a válasz nemleges volt. Ugyancsak itt említjük, hogy Kispapmező község 2010-ben kiadott monográfiájában (Monografia comunei Pomezeu, Oradea, 2010) a 230 oldal egyikén sem említik meg Dobsa Lajost. Két sorban említik, hogy veje, Bernát nevezetű, az 1920-as években eladogatta a vagyon nagy részét. Még emlékeznek az idősebbek, hogy elmulatta a pénzt, Budapestről hozatott táncosnőket, és hatalmas murik voltak az egykori kúriában.
A mai iskola egyik irodájában még megvan az egyik berendezési tárgy, a gyönyörűen faragott keretű tükör, de az egykori velencei üveg helyett mára csak közönséges üvegből levő tükörlap van benne.
Indulunk Editthával az épülettől jobbra vezető falusi úton Dobsa sírhelye felé. Kápolnaszerű, tornyos templomot formáz a téglából épült családi sírbolt. Most belül tele van szeméttel, ablakai kiverve, ajtaja nincs, a sírhelyhez vezető kőlépcsők eltűntek. A tetőzet nélküli építménynek csak a téglás, boltíves mennyezete látható, penészes, nedves, lemállott vakolattal; csak a torony tartja magát, és messziről jelzi ottlétét. Nem tudni, hogy még meddig bírja a rongáló emberek és az időjárás viszontagságait. Az idősebbek elmondása szerint már nincs semmi nyom az oda eltemetettekről, a sírgyalázás-sírfosztás megtette a magáét.
Kevesen járnak azon a részen, ahol a kápolna van, elhanyagolt, lepusztult látvány tárul elénk. Idősebb, babonás emberek mesélték, hogy nyáron, esténként „szellemjárást” láttak, visszajár a haló poraiban kifosztott író, szelleme bolyong megnyugvást keresvén.
A kápolnától lejjebb, néhány méterre folyik a Vida-patak, a parton egy üres betonmedence. Kollégám meséli, hogy ott egy mezotermális forrás volt, ahonnan a falusiak hordták az ivóvizet, a medencében lubickolhattak a gyerekek, és ott mosták a ruhát az asszonyok. Mára a forrás elapadt, csak romjait látjuk az egykori medencének.
Elindulunk a kosgyáni templom felé a dombra, keresvén Dobsa lányának sírját. Nehezen találtunk rá, egy helyi lakos mutatja meg: a templom jobb oldalán, talán két méterre a faltól, régi fakeresztek csokrában áll. A sírkövön román nyelvű felirat: „Aici odineşite Bernah Margareta Sofia / născută Dopşa / n. din 1866 / d. in 1954 / ridicată de finul său Crişan Petru” (Itt nyugszik Bernath Margit Zsófia, született Dobsa, sz. 1866, mh. 1854, emeltette keresztfia, Crişan Petru).
Folytatjuk utunkat Edittháék házához, családja a Dobsa-féle malom udvarán lakik. A malmot néhai nagyapja, Chirodea Petru vásárolta meg Dobsa vejétől, Bernáttól, és működtette. Eleinte a Vida-patakból kapott vízzel hajtották, később áttértek a dízelmotorra – majd a malmot öröklő fiú, Edittha édesapja már villanymotort szerelt fel, az őrlőkövek még ma is működőképesek. A malom bemutatásában kalauzom a férj, Mladoneczky Zoltán. Mint mondja, bármikor be lehetne indítani a malmot, megvannak az eredeti berendezések, amiket annak idején Ausztriából és Budapestről hozattak.
E félnapos feltáró bejárásunkkal több emberöltőnyit mentünk vissza az időben, hogy emlékeztessük a régen voltakra a maiakat, hisz nagyon kevés környékbeli nemzettársunk tud a hajdan népszerű vidéki író és földbirtokos létéről, vidékünk egykoron híres emberéről.

Miklós János,
Belényes