Szentmihályiné Szabó Mária, a református írónő

Nem véletlenül került címünkbe a „református” jelző, ugyanis az Érmellék szülöttének irodalmi munkássága – akár unokahúga, Szabó Magda életműve – ezer szállal kötődik a kálvinista hithez. A múlt század első felének volt egyik legolvasottabb szerzője.

Szabó Mária Ottományban született 1888. október 31-én, Visontay Szabó Mihály református lelkipásztor és Szabó Mária tősgyökeres helybeli kurtanemes-ivadék gyermekeként. Elemi iskolai tanulmányait helyben végezte, a középiskolát a debreceni református Dóczi Leánynevelő Intézetben kezdte, azonban négy osztály után – édesapja halála miatt – anyagi okokból abba kellett hagynia. „Szüleim példaadó élete – nyilatkozta 75. születésnapján, 1963-ban – felvértezett a megpróbáltatások ellen. Még ma is véd, ma is oltalmaz. Emlékeken át erősítgeti a boldogság tőlük kapott titkát. Ha a boldogságot szavakba akarom foglalni, ma sem tudok jobbat kívánni magamnak és családomnak, mint édesapánk hitét, édesanyánk örömös munkáját, kettőjük bánatenyhítő lelkének jóságát.”

Az erdélyi évek
Korán félárvaságra jutva súlyosan beteg édesanyjával és húgával Érmihályfalvára költözött, s a nélkülözések közepette vasszorgalommal, autodidakta módon képezte tovább magát. Rengeteget olvasott, nyelveket tanult, széles körű műveltségre, történelmi tájékozottságra tett szert.
Az I. világháború kitörése után Kolozsvárra költözött, ott kezdte újságírói pályafutását. Cikkeit az Ellenzék és az Újság közölte. Első novelláját, Muszkamenyecskék címmel, álnéven jelentette meg 1918-ban, az Új Idők-ben. Jelentősebb sikert aratott August Strindberg Egy házasság története, illetve Oskar Höcker Júlia tanárnő című regényének fordításával. Az előbbit 1919-ben Budapesten, az utóbbit 1920-ban Debrecenben adták ki. Cikkei, riportjai mellett elbeszéléseket közölt rendszeresen a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Pásztortűz, az Ifjú Erdély, a Nagyvárad és az Újság oldalain. Hamarosan tevékeny tagja lett az erdélyi kulturális közéletnek: a nagyváradi Szigligeti Társaság 1925-ben, az Erdélyi Irodalmi Társaság 1926-ban tagjává választotta; jelen volt a Helikon íróinak első marosvécsi találkozóin is.
Első regénye (Felfelé. Budapest, 1925) önéletrajzi ihletésű: életének azt a küzdelmes szakaszát eleveníti fel, amikor édesapjuk halála után Érmihályfalván a magukra maradt lányoknak kell fenntartaniuk a gazdaságot. „Iszonyú harcot vívtunk a földért és a földdel” – mondja a romantikus lelkületű hősnő, Horváth Ágica. Ugyancsak egy erős lelkű lány a főhőse második regényének (Appassionata. Kolozsvár, 1926) is. Ezekben éppúgy, mint Magamtól másokig című kötetének (Kolozsvár, 1926, Pásztortűz könyvtár) elbeszéléseiben s későbbi regényei legnagyobb részében, női szereplőket állít a középpontba. Az önfeláldozás, a másokról való gondoskodás, az evangéliumi emberszeretet, a társadalom erkölcsi és szociális sebei, a szétszaggatott magyarság problémái iránti érzékenység jellemzi ezeket a finom vonásokkal rajzolt asszonyhősöket. Utolsó kolozsvári munkája a Pintyőke című dráma volt.

A budapesti évek
1928-ban Magyarországra áttelepülve, még leánykori nevén jelent meg két elbeszéléskötete (Sorsok és akarások, Tót István levele). Erdéllyel nem szakadtak meg a kapcsolatai, 1930-ban ismét Kolozsváron adták ki a Háztűznézőben című regényét. Férjhez menve Szentmihályiné Szabó Mária néven vált a középosztály népszerű írójává életrajzi, történelmi regényeivel: Irén évei (1933), Éva (1934), Emberé a munka (1935), Istené az áldás (1936), Lorántffy Zsuzsanna (1938), Zrínyi Ilona (1939). Az 1930-as évek és az 1940-es évek legeleje életének legtermékenyebb regényírói korszaka volt, egyre-másra ontotta a könyveket – volt, hogy kettőt is egy esztendő leforgása alatt. A felsoroltak mellett még hat nagy terjedelmű – négy-ötszáz oldalas – önéletrajzi fogantatású, társadalmi, történelmi regényt írt: Örök társak (1938), Szabad hazában (1940), Az élet muzsikája (1940), Magvetők (1941), Érik a vetés (1942), végül az Aratás (1943). Több regényét német, angol, illetve holland nyelvre is lefordították.
Intenzív szerzői aktivitása mellett idejéből arra is tellett, hogy a Petőfi Társaság, a Ráskai Lea Irodalmi Társaság, illetve a Pen Club köreiben forgolódjék. A nők társadalmi szerepének változásairól szóló sajtóvitában próbálta megfogalmazni az úgynevezett modern és a dolgozó nő helyzete közötti különbségeket: „A divatos nők között szürke egérkék gyanánt átfut ugyan a dolgozó nő sokkal nagyobb hányada, de ezek úgy eltűnnek a selymek, prémek, ékszerek, divatos fürdődresszek, pyjamák és parfümök forgatagában, hogy nem is látszanak. … Ezek a dolgozó nők nem a szabadságért hagyták el az »otthont«, hanem azért, hogy legyen családjuknak kenyerük, hogy jusson iskolás gyermeküknek és férjüknek a kenyérhez »egy darabka vaj« is.” Szentmihályiné arra is felhívta olvasói figyelmét, hogy ezeknek a nőknek két szerepben kell helytállniuk, hiszen a fizetett munka után otthon várja őket a családanyai kötelesség is. Mindez óriási lemondásokkal jár. Új fogalmat talált ki erre a jelenségre: a korszerű nő fogalmát, amely a divatos (modern) nőtől több szempontból eltér: „Az asszonyok legnagyobb része még emlékezik arra az időre, mikor férje keresetéből élt vagy édesatyja tartotta el. Így nem találja természetellenesnek, hogy jövedelme most ugyanígy a család közös létalapjához csatolódott. Az egyedül élő kereső nő is a legritkább esetben fordítja magára egész jövedelmét. Csaknem mindegyiknek van segítségre szoruló, közeli hozzátartozója. Ezeken csodálkoznak azután legjobban a másik tábor asszonyai, mikor látják, hogy mennyire nem »divatosak«. Határtalan önzésükben sehogy sem értik meg másokért dolgozó asszonytársaikat.”

Az elnémulás évei
1944-ben, az ostrom alatt budapesti lakásuk megsemmisült, s ő férjével vidékre, Kékedre költözött, ahol szűkös anyagi körülmények közt éltek. A háború után egyetlen, önéletrajzi regényt írt 1947-ben Ember születik címmel. Igaz, Zrínyi Ilonáról szóló regénye a Kádár-korszakban két újabb kiadást ért meg. 1969-ben a leányfalui református szeretetotthon fogadta be, s ennek lakója volt haláláig. Életének ebben a közel fél évszázadot átfogó szakaszában nem vett többet tollat a kezébe. Leányfalun, 1982. június 24-én hunyt el, 94. életévében.
Huszonkilenc évvel fiatalabb unokahúgával, bár ismerték és becsülték egymás írói munkásságát, nem tartottak szoros kapcsolatot. Rendkívül népes közvetlen felmenőik történetét – 14 testvér született a Szabó famíliában! – nem Magda, hanem Mária írta meg egy kétkötetes regényben. Több unokatestvérük – az apai ági rokonság részéről – kedvelte a művészeteket, tollforgató ember, színpadi szerző, mi több, zeneakadémiát végzett előadóművész is akadt közöttük. Bár Szabó Mária szövegei Szabó Magda szövegeihez képest a mai olvasó szemével nézve avíttabbaknak tűnhetnek, megérdemelné, hogy életműve legjava ismét napvilágra kerüljön.

Összeállította: Szilágyi Aladár