Szüret a Hegyközön

Bár régebben október végén szedték a szőlőt, manapság a klímaváltozás miatt már szeptember közepén elkezdik a szüretelést. A szőlő ilyenkor már édes, mint a méz, szállják is a darazsak, s ha az ember nem elég óvatos, a fürttel együtt egy-egy darázsba is belemarkol. Alulírott még sohasem vett részt szüreten, ezért nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Németiék engem is meghívtak szőlőt szedni.

Bevallom, már hosszú évekkel ezelőtt is lett volna alkalmam szüretelni, csakhogy ahol én gyerekeskedtem, nem érik be a szőlő. Esetleg a szilva. Ott krumplit, pontosabban pityókát szednek ilyenkor az emberek. Számomra a szüret valami távoli, regényekben olvasott furcsaság volt, ami a mai világban már biztosan nem is divat. Azt tudtam, hogy a bor szőlőből készül, de a hogyan már nem igazán érdekelt akkoriban, mikor erre a vidékre, a Hegyközbe vetett a sorsom. Városi leánykaként nem értettem sem a zöldség-, sem pedig a gyümölcstermesztéshez. Anyósomék hamar felfogták, hogy inkább csak hátráltatnám őket a munkában, mintsem valami hasznuk lenne belőlem, ezért nem erőltették a jelenlétemet ezeken a neves alkalmakon. Fiatalság bolondság – mondom most már én is, és hiába szeretném megkövetni az öregeket, már nem tehetem, hiszen egyikük sem él.
Viszont Hegyközpályi ismét befogadott, akárcsak a Németi család apraja-nagyja, s immár felnőtt, mondhatni őszülő fejjel örömmel töltött el, hogy Németi Jutka meghívott szüretre. Szombat reggel annak rendje és módja szerint össze is gyűltünk Németi Gáborék udvarán, s mindannyian az eget kémleltük. Nagyon borongós volt, s mikor már indultunk volna, el is eredt rendesen az eső. Szerencsére nem tartott sokáig, a gazdasszony már nagyon ideges volt. Készültek a szüretre, ahogyan szokás. Kosárba rakva a hideg ennivaló, meg a pálinka és a tavalyi bor, a tűzhelyen pedig óriási fazekakban gőzölög a vacsora. Csak le kéne szedni azt a szőlőt, ha már készültek. Biztatom én is a háziasszonyt, mindjárt eláll az eső, és szerencsénkre így is történik. Elindulunk, ki autóval, ki traktorral.
Nem olyan sok a szőlő, ha igyekszünk, pár óra alatt le is szedjük. Ketten megyünk egy soron, hogy ne maradjon egyetlen fürt sem az ágon. A régi világban még fából készült puttonyba került az asszonyok által leszedett szőlő, s a puttonyt ürítették a dézsába. Ma már műanyag vedrekkel járkál a házigazda. Németi Gábor elmeséli, milyen nehéz volt a puttony, mennyivel könnyebb manapság a szüretelés. Csak ürítjük a vedreket, és ahogy megtelik, már kérjük is az üreset, de a hagyományok megmaradtak: „Puttonyos, ide hozzám!” – ezt kiabálják. Nótázni viszont senkinek sincs kedve, mert sietni kell, továbbra is lóg az eső lába. És különben is azért nótáztak régen, hogy addig se egyék a szőlőt, itt meg folyton nógatják az embert, egyed csak, van elég. A pálinka talán jobban fogy, mint a bor, hűvös van, nyirkos az idő.
A férfiak elmennek darálni, mi még maradunk, mert egy pár sor még szedetlen. Alig fogunk neki, ismét elkezd ömleni nyakunkba az égi áldás, ezért a kocsiban várakozunk. A szeptemberi zápor után még gyorsan lekapkodjuk, ami szőlő maradt, s megyünk is haza, ahol újabb pálinkák után a Németi család asztalánál mindenki jólesően kanalazza a forró gulyáslevest, s csak ámulok, hogy a töltött káposztának is marad hely a szüretelők pocakjában.
Talán nem is bomlana még fel az asztaltársaság, csakhogy zeneszó hallatszik az utcáról. Szüreti bálba hívogatnak a fiatalok. Huszonegy pár kerekedik táncra a kapu előtt, hogy kedvet kapjon a bálozásra a falu apraja-nagyja. Imreh Julianna helyi óvónő tanította be a táncot, s ő kutatta fel, hogyan is nézett ki régen a hegyközpályi népviselet. Ez az első év, hogy a régi hagyományos ruhában táncolnak a fiatalok.
Mindenki a táncosokat nézi, az asszonyok kaláccsal, a férfiak borral kínálják őket. Nálunk a fáradtság győz, nem megyünk bálba, de másnap már meg is bánjuk, hiszen több mint háromszázan mulattak a kultúrházban. Sajnos Pályiban a hagyományokat nem tartják, nincsenek a bálban csőszleányok, csőszlegények, sem tolvajok, akik a szőlőt lopnák. A zene viszont szólt hajnalig, s azt beszélik a faluban, hogy jobb volt az idei bál, mint a tavalyi.
Hétfőn a pincében találom a Németi házaspárt. Az összeszokott mozdulatokon látszik, hogy évek óta ketten préselik a szőlőt. Kínálnak musttal, édes, mint a méz, jó lesz a bor, mondja Gábor. Csak kevesebb, mint amire számítottak. De hát egyik év ilyen, a másik olyan. A must hordóba kerül, s most már nincs más dolga, mint hogy forrjon. S ha olyan jó lesz a Gábor bora, mint a tavalyi, akkor igazán nem panaszkodhat. Jómagam pedig ezután biztosan jobban értékelem majd, ha egy pohár borral megkínál, mert én is részt vettem a szőlő leszedésében.