Csécsi Nagy Imre orvos, tanár, mineralógus

Az Érmellék fia, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja debreceni professzorként, számos tankönyv és tanulmány szerzőjeként, különböző tudományágak magyar szaknyelvének megteremtőjeként jeleskedett.

Érkeserűben született 1804. november 28-án. Atyja hegyközszentmiklósi református lelkipásztor és érmelléki esperes volt. Tanulmányait szülőfalujában kezdte. A debreceni gimnáziumba íratták be, a felsőbb fokú tudományokat is a debreceni református kollégiumban sajátította el, majd a német nyelv tanulása érdekében egy évet Lőcsén töltött. Ezután Debrecenbe visszatérve a költészeti osztály köztanítója, majd a bölcsészhallgatók lektora lett. 1831-ben lemondott tanszékéről, és Pestre indult orvostudományt tanulni. Innen Bécsbe ment, s ott 1837-ben avatták orvostudorrá.

Az oktató
Tanulmányai befejeztével visszahívták Debrecenbe. A gyakorlati orvospályán csakhamar jó hírt szerzett magának; emellett a természettudományokat lelkesen művelvén, amikor a vegytan és a hozzá csatolt tudományok (ásvány- és növénytan) széke megürült 1839-ben, közakarattal választották professzorrá. Lelkes előadásaival a természettudományoknak nem kevés barátot szerzett; emellett a főiskola szertárát a tudomány állásához illően korszerűsítette, újra fölszerelte, ásványgyűjteményét rendezte és gazdagította, ennek érdekében sokat utazott a bányavárosokba és Svájcban.
Érdemes felvázolni, hogy a reformkorban mennyire igényes és sokirányú oktatás zajlott a debreceni scholában. Az elsőéves hallgatóknak mineralógia, pedagógia, német nyelv, magyar nyelv, „tiszta matematika”, görög nyelv és ókori történelem szerepelt a tanrendjükben. A II. félévben a mineralógia helyébe a botanika, a mathesis helyébe a geometria lépett. A II. év első felének beosztása: görög és latin irodalom, „historia statuum Europae”, trigonometria, optika, fénytan, valamint kémia. A III. évbe a francia nyelv, a magyar irodalom, a kísérleti fizika, a filozófia és a hittudományok kerültek.
1838-ban jelent meg a kor tudományos színvonalán álló tankönyv, a pápai református kollégium tanárának, Tarczy Lajosnak a tollából Természettan címmel. A könyv második kötetének megjelenése, mely vegytani és mechanikai részeket tartalmaz, 1840-ben komoly sajtóvitát eredményezett a Figyelmező hasábjain. Hosszú, többrészes ismertetést és bírálatot közölt a műről Csécsi Imre. Bírálatának elején jelzi, hogy tankönyvek esetén – melyekből ifjak generációi tanulnak – különösen fontos a tudományos szempont. Egy természettudományi tankönyvben nem szerepelhet egyetlen téves adat, egyetlen helytelen értelmezés sem. Ezért igen aprólékos részletességgel veszi sorra a vegytani rész hibáit, és felszólítja a szerzőt, hogy javítsa ki őket és tegye közzé egy új kiadásban.
Ami Csécsi Nagy Imre oktatói tevékenységét illeti, az ő előadásai jobbára kéziratban maradtak, azok anyagát egy később megjelent könyvből ismerjük. Célja az „ásványország” tárgyalása a világegyetemmel és a Naprendszerrel együtt. Hallgatói megtanulhatták belőle a heliocentrikus világkép logikus kialakulásának hosszú históriáját, a föld méreteit, a naprendszerbeni elhelyezkedését, mozgását stb. A reformkori új iskolakövetelmény már jobban szorgalmazta a reáltudományokat, ennek kívánt megfelelni ez a földrajzot, sőt agronómiát is magában foglaló könyv. Földünk jövője szintén foglalkoztatta, nem kizárva, hogy a föld belsejében fortyogó lávatömegek feltörése révén új szigetek, sőt földrészek keletkezhetnek, de elvileg lehetségesnek vélte a felületi vizek elpárolgását, bolygónknak a Hold sorsára jutását is. Esetleg „csak” az ember eltűnése következik be – vélte –, mert „tudjuk, miképen volt idő, ’s hosszú ezredek sorsát magába foglaló idő, mikor a földön ember nem létezett, nem létezhetett. Épen így lehet, mondjuk ki bátran, lesz idő, mellyben ember nélkül lesz a’ föld: már azért-e, mivel talán újabb forradalmak – nyomán az eddigi törvényeknek – újabb ’s nemesebb teremtményeket állítanak helyükbe, kik a’ mi kövületeinket fogják vizsgálni, mint a’ kiveszett állatokét.”

A tudományok művelője
Nem érdektelen felsorolni Csécsi Nagy Imre legfontosabb tudományos értekezéseit. Akár kortársai, ő is a nyelvújítás lázában égett, ezért nem meglepő, hogy A botanikai magyar műnyelv javításáról címmel jelentette meg akadémiai beköszöntő értekezését. Csécsi Nagy 1844-ben lett az Akadémia levelező tagja kitűnő mineralógiai könyve elismeréseként. Tanszékfoglalóját A természet ismeretének a tudományos műveltségre ható befolyásáról tartotta meg. A fénysugár polarisatiója című tanulmánya az Athenaeum folyóirat 1840. évi I. kötetében látott napvilágot. Természettudós létére etikával is foglalkozott, Tiszta erkölcstudomány című munkája három kiadást ért meg, akárcsak a minerológiát népszerűsítő Földünk s nehány nevezetesb ásvány rövid természetrajza, különös tekintettel a felsőbb polgári s középiskolák szükségeire.
Kéziratban maradtak az általa tanított tudományok tankönyvei és egy monográfia a „villanydelejességről”, melyből halálakor két ív már ki volt nyomtatva, de korai, 1847. július 23-án bekövetkezett elhunyta miatt a villamossággal kapcsolatos ismeretek összefoglalását nem tudta befejezni.
A reformkor egyik meghatározó tanáregyéniségeként és kutatójaként vett részt az oktatási rendszer és a tudományos tevékenység korszerűsítésében. A kollégiumi tankönyvek általában a mérsékelt ortodoxia szellemét sugallták, Csécsi Nagy Imre műveiben viszont már kimutatható a század derekán Európa-szerte elterjedt racionalista irányzat hatása.
A debreceni kollégium önálló füvészkertet kapott; a nagy előd, Hatvani István szelleme már nemcsak legendákban létezett. A létesítmény megvalósításának és Hatvani szellemiségének letéteményesei a matézist oktató Kerekes Ferenc, valamint Csécsi Nagy Imre professzorok voltak. Debrecen ősi kollégiumát az alig 43 éves Csécsi professzor elhunytával váratlan veszteség érte. Hiszen nemcsak az 1823-tól működő bölcsészeti tanszék tanáraként, hanem a diákok orvosaként is jeleskedett ott nyolc éven keresztül.
A tiszántúli Alma Mater mindig számon tartotta egykori híres diákjait, így a reál tanszék betöltésekor akadémikusnál nem adta alább. A Magyar Tudós Társaságba tíz debreceni levelező vagy rendes tagot választottak be a reformkorban. Így történt ez Csécsi Nagy Imre utódja, Török József orvosdoktor kinevezésekor is. A sors szeszélyeként éppen akkor hagyta el Tóth Lajos debreceni nyomdáját Csécsi professzor utolsó munkája, amikor Török József doktori disszertációja megjelent.

Szilágyi Aladár összeállítása