Emberi palántákat ápolt

RADÓ MIKLÓS nyugdíjas kémiatanár Székelyföldváron született, elemi iskoláit Kolozsváron kezdte el és Nagyszalontán folytatta, Nagyváradon érettségizett, majd Kolozsváron, a BBTE-n kémia–biológia szakon szerzett tanári diplomát. Államvizsga után az akkor még számára ismeretlen Margittát választotta, ahol nyugdíjazásáig 42 éven át tanított.

– Mikor „érintette meg” a kémia?
– Eredetileg agrármérnök szerettem volna lenni, ahol a felvételin a kémia- és biológiatudásról kellett számot adni. Gyakorlatias ember voltam, nem vágytam elméleti pályára. Sajnos abban az évben a magyar tagozat megszűnt, így ez a gyerekkori álom elszállt. A dékáni hivatalban, látva tanácstalanságomat, azt javasolták, hogy menjek a kolozsvári kémia–biológia tanári szakra. Szót fogadtam, és a gyakorlati pályát elméletire cseréltem.
– Megbánta valaha is, hogy így hozta a sors?
– Őszintén megvallom, hogy nem. Megszerettem a pályát, az egyetemen kiképeztek az oktatásra is. Növények helyett emberi palántákat ápoltam és készítettem fel az életre. Őket is úgy kell gondozni, akár az elvetett magot, hogy bőséges „termést” hozzanak. A jó gazda is gyönyörködik a szép, jó termésben, én pedig tanítványaim fejlődésében, sikereiben gyönyörködtem. Nincs két egyforma tanuló, és nincs két egyforma helyzet. Mindig az alkalomnak megfelelően kell lehetőleg jól dönteni a fegyelmezés kérdésében. Ezt nehéz megtanulni, a több éves tapasztalat és az idősebb kollégák tanácsa segít. Fiatal kezdőként mindig a leggyengébb és legrosszabb osztályokat kaptam meg. Ez bevett szokás a tanügyben. Eleinte nagyon nehéz volt, de belejöttem, és egyszerre minden könnyebb, átláthatóbb lett.
– A jó, vagy a rossz tanuló hagy nagyobb nyomot a tanár életében?
– Mindenképpen a tanulásban és viselkedésben jó tanuló. Ha kissé csintalan, az nem zavaró, hiszen energiával teli fiatalokról van szó. A gyenge és rossz tanulókat idővel elfelejti a pedagógus. Sokszor azért fegyelmezetlenek, hogy osztálytársaiknak imponáljanak. Nem éri meg, mert az évek során az osztálytársak emlékeiben is a jók maradnak meg. Vannak kellemes meglepetéseim, amikor egy-egy, akkor reménytelennek tűnő diákom sikeres életpályát fut be. Ők a kivételek, aminek én nagyon örülök.
– Értesüléseim szerint Ön az egyik leghűségesebb látogatója az érettségi találkozóknak. Szeretetből, vagy kötelességtudatból vesz részt rajtuk?
– Mindkettőből, de a szeretet dominál. Minden találkozóra elmegyek, ha meghívnak. Voltam már 50 évesen – ők voltak Margitta első végzősei –, és a napokban egy 40 évesen, itt osztályfőnök voltam. Az első végzős osztályhoz nagyon közel álltam lelkileg és korban is, hiszen csak négy évvel voltam idősebb náluk. Sokukkal baráti, sőt később rokoni kapcsolatok alakultak ki. Egyikük apatársam lett. Jóleső és büszkeséggel eltöltő érzés, amikor a tudomásomra jut, hogy diákjaim megállják helyüket az életben. Néhányan felső vezetői tisztségben vannak, egyesek éppen a kémia területén értek el kimagasló karriert. Minden találkozó feltöltődés számomra, jó érzés tudni, hogy sikerükhöz talán én is pótoltam egy morzsányit. A legnagyobb öröm számomra, ha egy-egy „eltévelyedett bárány” visszatér a rendes kerékvágásba. Ha valaki bajba kerül, akkor az egész osztállyal együtt próbálunk segíteni, mivel ők örökre osztálytársak és számomra diákok maradnak. Számomra a találkozók egyben a hazatérést is jelentik, mivel áttelepültem az anyaországba.
– Miért hagyta el szülőföldjét?
– Nem jószántamból, mégis szabad akaratomból. Itthon nem maradtak rokonaink. Ezért az öregkori biztonságot keresve költöztünk a lányom közelébe. Kimondhatatlanul hiányzik minden és mindenki, amit/akit itt hagytunk. Van házunk, otthonunk, de az nem pótolhatja az ittenieket. Egyedüli vigaszunk a lányunk és családjának közelsége. Új ismerősöket, jó szomszédokat találtunk, de igazi barátokat nem. Ők itthon maradtak. Ha utánuk vágyunk, hazajövünk a Partiumba. Szeretettel jövünk, és ők mindig szeretettel fogadnak, mivel tudják, hogy nem kalandvágyból mentünk el.