Lovasoktatás Érköbölkúton

Léleknyugtató panoráma, védőn óvó dombölelésben a falu. Természet adta békesség, amibe harmonikusan illeszkedik Rákócziék farmja. Fogathajtás és lónevelés mellett lovasiskolát indítottak, és lovasterápiára is vállalkoznak.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A reggeli alomcserén már túl vannak az érköbölkúti Rákóczi-farmon, a lovászlegény a paripákat csutakolja. Akkurátus mozdulatok ezek, az állatok talpától a fejéig-farkáig kiterjed az alapos munka. Amint később Rákóczi Lajostól megtudom, nem véletlen, hogy a lovak lábán nagyobb a szőr, mint a többi testrészükön, hisz téli nyíráson vannak túl. Ez azért szükséges, mert az izzadság megtelepszik, akár meg is fagyhat a vastag szőrzet között, így könnyen megfázhat a jószág. A patán észlelt bordázat szemrevételezése pedig azért fontos, mert az egészségi állapotra enged következtetni.
Megfigyelem, hogy a bokszokban nincs jászol vagy rácsos etető, a szénát a padozatról szedegetik fel a lovak. És ezt nem valami tervezési hiba okozza. Házigazdám pedagógusi gyakorlatából fakadó természetességgel felvilágosít: a ló testének egyensúlyban tartása is az izmos nyak feladata. Régente a legelőkön gyepelés közben a lovak naponta több ezerszer le-fel hajlították nyakukat, így edzették azt. Most ezt pótolja a padozatról való etetés. A rácsból való trakta kimondottan veszélyes, hisz az állandó nyújtózkodás következtében a ló hátvonala behuppan.
Miután ily módon sikerült gyarapítanom lovakkal kapcsolatos, eleddig a nullával egyenlő ismereteimet, farmnézőbe indulunk.
Jókora birtok a Rákóczi famíliáé, de kell is ekkora terület az ember szőtte álmokból lett tervek megvalósításához. Rákóczi Lajos nem szülötte, de elmondása szerint szerelmes rabszolgája e tájnak. Számára nem teher a mindennapok kihívása, életeleme a tenni akarás. Gyermekkorában megfertőzte a lódobogás üteme, a benne rejlő fegyelem, precizitás, ami emberi nyelvre lefordítva tisztességként, szavahihetőségként, becsületként értelmezhető. Eme tulajdonságoknak igencsak híjával vagyunk manapság, nem csoda, hogy a lélekterápiában a ló gyógyír az ember számára.
Fiatal magyartanárként 1974-ben került a faluba Rákóczi Lajos, s rá egy évre lovat vásárolt. Nagy büszkén lovagolt be a faluba a szerzett portékával, nem kis távot téve meg Mezőtelegdről Érköbölkútig. Még afféle „paraszt” ló volt a vásárfia, csetlő-botló, kissé talán még csámpás is, de Saját. Így, nagybetűsen. Hisz aki a lovat szereti, annak egy ló birtoklása felér egy fehérnép hűségével.
Miközben a kezdetekre emlékezünk, az akácos rejtette, nemrég emelt lovardaépületben poroszkál az egyik lipicai. Eleinte prüszkölve lohol, még benne van az „istállógőz”, jegyzi meg vendéglátóm. És valóban, lassan lenyugszik a pára, kecses mozgásba kezd, szinte arasznyira a talaj fölött röppen. Vezényszóra teszi a dolgát. Varázslat ez a javából, megfogalmazni nem, csak átélni lehet a szemünk előtt zajló élményt. Most kezdem érteni, hogy egyesek miért költenek soha vissza nem térülő pénzeket lovakra, hisz a látvány Odüsszeusz szirénkísértésével felér.
A lovarda két éve épült, jól kivilágított, így sötétedés után is használható. Mellette a nyáron üzemelő szabadtéri kifutó, közvetlenül az istálló előterében. A bokszokban 17 ló ropogtatja a szénát, közülük mindössze egy van bértartásban, a többi a házigazdám és fia, Rákóczi Gergő tulajdona.
Az ifjú már gyermekkorában megfertőződött édesapja hobbijával. Mondhatni, szerencsére. A forradalom után sikerült szert tenniük egy nóniusz lóra, amire már igazán büszkeség volt feltekinteni. Ez a hideg vérű, hajdanán ágyú szállítására használt állat szép külleme ellenére nem volt igazán alkalmas fogathajtó versenyeken való részvételre. Ezért a térségbeli versenyeken rájöttek, hogy fajtaváltásra van szükség. Jelenleg a lipicai számít favoritnak a Rákóczi-farmon.
Gergő magyarországi szakmabeli hírességeknél gyarapította fogathajtó tudását. Konok szorgalma meghozta a kívánt sikert, a nemzetközi élvonalban jegyzett fiatalember négy országos bajnoki címet mondhat magáénak a kettesfogat-hajtók között. Emellett a sportmesteri cím birtokosa; a romániai lovassport eminensei közül előtte mindössze hárman érdemelték ki e titulust.
A Rákóczi-birtokra nem azért látogattunk el, hogy egy életpálya értékelhető „szenvedélybetegségét” kórismézzük, hanem azért, hogy hírt adjunk arról a mostani kezdeményezésről, amely a ló iránti szeretetet és tudást hivatott továbbadni. Rákóczi Lajos már néhány éve azon ügyködik, azért kilincsel, hogy a tanügy-minisztérium segítségével lovász- és lovasoktató-képzőt vagy legalább szakosztályt hívhasson életre. Tusakodása nem járt eredménnyel, ezért úgy gondolta, hogy családi vállalkozásként belevág tervének valóra váltásába. Elmondta: gyermek és felnőtt lovasoktatás mellett lókiképzést, illetve beteg gyermekek számára lovasterápiát is vállalnak. Már felajánlotta a székelyhídi Petőfi Sándor Líceum vezetőségének, hogy tornaórai foglalkozásként ingyen tanítják lovagolni a diákokat. Mindehhez sikerült egy budapesti lovasoktatót is megnyerniük.
Ádám Andrea vállalta, hogy maga mögött hagyva a magyar fővárost, Érköbölkútra költözik. Szerettünk volna vele is szót váltani, nem kevésbé választ kapni az általa meghozott, nem szokványos döntés okára. Az újságíró jól tudja, nincsenek véletlenek; abban a pillanatban, amint Rákóczi Lajossal búcsú-parolázunk, megérkezik a budapesti lovasoktató hölgy. Egy gyors fotózásra, egy röpke vallomástételre sikerül rávennünk a mosolygós lóidomárt: „Új év, új kihívások. Január 2-án költöztem Érköbölkútra. A kis idilli falu patriarchális hangulata varázslatos számomra. Nagy szerencsémnek tartom, hogy ebben a kedves kis faluban azzal foglalkozhatom, ami a szenvedélyem, és olyan embereknek adhatom át a tudásomat, akik ösztönösen vonzódnak a lóhoz, a lovas kultúrához, és ezt az ösztönös tehetséget eddig nem volt alkalmuk szakszerűen továbbfejleszteni. Rendkívül sok lehetőséget látok a lovas turizmus kiépítésében, hiszen a vidék természeti adottságai a térséget erre predesztinálják”.