Nepáltól Nagykágyáig

Nagykágya reformátussága már rég túljutott a hét szűk esztendőn, Bara László egyházépítő papja volt az ottani közösségnek. Néhány hónapja BÁN ALPÁR vette át a gyülekezet szolgálatát, vele beszélgettünk.

Lakhatóvá tették a patkányjárta paplakot, a visszaigényelt egykori felekezeti iskola épülete, amely gyülekezeti házként működik, talán új korában sem volt szebb, mint a mostani tatarozás után, és ravatalozó építésére is futotta. Az 1799-ben épült istenháza az Érmelléken egyedi formájú tornyával, amelyet 1954-ben emelt a helyi gyülekezet, egy mindent átfogó nagyjavítás után küllemében is tiszteletet ébresztő. A munkálatok idején volt szerencsém ott járni, rajtam kívül a gyülekezet tagjai közül többen is csóválták a fejüket a tiszteletes és a presbitérium merészségén: lesz-e ebből valamikor templom? – tevődött fel a kérdés. A téglafalig csupaszított templombelső fölött a csillagos ég volt a mennyezet, a bútort, a padozatot felszedték. És a töretlen hit templomot épített, a vízen járók merészsége találkozott Isten szándékával, akinek ígérete nem rövidült meg. Ma gyöngyszem áll a nagykágyai magaslaton, ahonnan messzebbre látni csak a lélek képes.
A hű szolga többre bízatott, Bara László egy nagyobb lélekszámú gyülekezet pásztorlására kapott elhívást. A nagykágyai református egyházközségben a lelki építkezés folytonossága Bán Alpár lelkipásztorra testálódott, aki néhány hónapja került a közösség élére. A tiszteletes Székelyudvarhelyen született, harmincadik életévét alig betöltve, tervekkel, életerővel érkezett a faluba. Jó jelnek számít a helyiek számára, hogy odaköltözése után kiváltott új személyi kártyájában a parókia címe szerepel állandó lakhelyként. A lelkész, ha olyan az időjárás, a gumicsizmát sem ódzkodik lábára húzni. Meg is jegyezték már, hogy „a tiszteletes úr olyan, mint mink”.
A lelkészlak nappalijában, miközben aprósüteménnyel kényeztetjük magunk, kávészürcsölgetés közben megered a szó: a gyermekkor, az ifjúvá válás, az emlékezés felvillanó képei utat törnek maguknak. Apró szilánkokból összeáll az egységes forma, egy jól induló életpálya, amire teljes odaszánással építkezni kötelesség, mert aki az eke szarvára tette a kezét, az immár nem nézhet vissza. Bán tiszteletes „ekeszarv-érintése” középiskolai éveire tehető. Az addig műszaki beállítottságú fiatalember a felekezeti iskolában olyan személyekkel találkozott, akik nagy hatással voltak rá. Egyre inkább érlelődött benne a lelkészi pálya iránti vágy. Eleinte voltak vívódásai, hogy képes lesz-e teljes odaszánással szolgálni. Lassan a kétségeit levetette magáról, és tudott határozott igent mondani.

Szemléletformáló missziósmunka
Bán Alpár fiatal kora ellenére sokat tapasztalt, különbséget tud tenni a valódi érték és a talmi csillogás között. Ma már tisztán látja, nincs annyira okunk a mindennapi panaszra, mint ahogyan azt saját kis életterünkben gondoljuk. Keresztény hitünk értéke felbecsülhetetlen, akik először hallják az evangéliumot, sokkal világosabban látják mindezt, fogékonyabbak, nyitottak az örömhírre. Ahhoz, hogy ezek a véleménybástyák tégláról téglára felépüljenek benne, két missziós út szükségeltetett, két különböző civilizációban: a társadalmilag fejlett Nyugaton, és egy nyomorban tengődő, vallási babonákkal fertőzött ázsiai országban.
Érettségi után, teológiai tanulmányainak megkezdése előtt a Romániában is működő Európai Önkéntes Szolgálattal eljutott a németországi Hoyerswerdába. A negyvenezer lelket számláló városban többségben vannak a protestánsok, de a római katolikusság is számottevő. Az ottani fiatalokkal kellett együtt dolgoznia, bibliamagyarázással szolgáltak. Német közegben másmilyen az egyén és a gyülekezet közötti kapcsolat. Míg nálunk – függetlenül attól, hogy ki miként éli meg a hitét – legtöbben valamilyen felekezetűnek vallják magukat, addig Németországban csak az tagja az egyháznak, aki tevőlegesen jelen van a gyülekezet életében. A kívülállók megszólítása nagyon nehézkes; különböző tevékenységek révén, mint például teniszezés, gitároktatás, kirándulás, zene próbálják becserkészni a csellengőket.
Teológusként részt vett egy missziológiai képzésen, majd a mesteri dolgozatát is missziológiából írta Bán Alpár. Ez a képesítés bel- és külföldi missziós munkára jogosít fel. 2012-ben lehetősége nyílt öt hónapos nepáli evangelizációs szolgálatra, az ott évek óta missziós munkát ellátó Szabó Attilával és feleségével, Csilla asszonnyal dolgoztak együtt.
1951-ben éledt újra a keresztény misszió a közel harmincmillió lakosú Nepálban, azelőtt utoljára 1779-ben két kapucinus szerzetes próbált utat törni az evangéliumnak. Bán Alpárék főhadiszállása a fővárosban, Katmanduban volt, onnan járták a falvakat naponta. Jobb híján gyalog közlekedtek a meredek hegyi utakon, nagy luxus a terepjáró, az autóbuszokról szó szerint csüngenek az emberek. A kocsik tetejére is felcihelődnek csomagjaikkal, nem ritka, hogy tömegközlekedési eszközökön kecskét, birkát szállítanak. A tiszteletes elmondása szerint még a fővárosban sincs vezetékes ivóvíz, teherautókon ciszternákban szállítják a vizet a lakosságnak. Az utcákra ki vannak helyezve mosakodó edények, aki minimálisan tisztálkodni akar, lelötyköli magát a kétes színezetű lével. A szent folyón, a Bagmatin égetik el halottaikat, testrészfoszlányok szanaszét. Ez senkit sem zavar abban, hogy néhány tíz méterrel odább mosakodjék a folyó vizében. Az egészségügyi ellátás a padlón van. Szerencsés esetben kétnapi gyaloglás után már rálelhetünk a legközelebbi, gyorstalpalót végzett felcserre, aki minimális biológiai ismeretekkel rendelkezik, és talán még írni-olvasni is tud. Gyakori a hasmenés és a malária. A hasmenéseseknek tiltják a folyadékbevitelt, így az elhibázott kezelés miatt gyakran kiszáradnak a betegek, és többnyire meg is halnak. Nagy a szaporulat, viszont kevesen élik meg a felnőttkort. Az átlagéletkor alacsony. Az ország lakosságának fele írástudatlan, kilencven százaléka mezőgazdaságból tengődik, iparról alig lehet beszélni. Aki járt már Nepálban, az tudja igazán értékelni az itteni civilizációt – állítja a lelkipásztor.
Bán Alpár missziós tevékenysége a khám-magar népcsoport között zajlott. Belső-Ázsiából eredeztetik magukat, távoli rokonságot feltételeznek az ősmagyarokkal. A misszionáriusok gyógyszerekkel igyekeztek segíteni, esténként pedig evangelizációs alkalmakra hívták őket. Nepál lakosságának több mint nyolcvan százaléka hindu vallású, számottevő még a buddhista és a szunnita mohamedán hitű közösség. A keresztények aránya 2-3 százalék. A térítők tapasztalatai szerint nyitottak, és fogadják az örömhírt, hisz eddigi ismereteikkel ellentétben egy őket is szerető Istenről hallanak. A hindu istenek áldozatot várnak tőlük, ezzel szemben a keresztény Isten saját fiát áldozta fel az emberekért. Nagy különbség!

Nagykágya a megmaradás helye
Bán Alpár még egyetemistaként ismerkedett meg feleségével, Deák Szebeni Imolával. Mivel az ara Nagyváradon kapott tanári állást, úgy gondolták, hogy a lelkipásztor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület valamelyik közeli egyházközségében vállal szolgálatot. Püspöki ajánlásra 2013-ban Nagyszalontára került segédlelkésznek. Az ott folytatott sokrétű feladat hasznára vált, véli a tiszteletes. Az igehirdetésben szerzett tapasztalatot fontosnak tartja, az igei mondanivaló szemléltetése példázatokkal, történetekkel „fogyaszthatóbbá” teszi az üzenetet. Jézus is többnyire példázatokkal tanított.
A Bán család tavaly ősszel a presbitérium meghívására érkezett Nagykágyára, s a bemutatkozó istentisztelet után a közgyűlés bizalmat szavazott a lelkipásztornak. Elsődleges feladatának a gyülekezet tagjainak megismerését tartja, ezért már elkezdte a családok látogatását. A már meglévő egyházi tevékenységek, foglalkozások mellett szükségesnek tartja a gyermek-bibliaórák bevezetését. A soron következő nagyberuházás pedig a fűtés bevezetése lesz a templomba.
Összehasonlítva a székely embert az érmellékivel, a tiszteletes örömmel állapítja meg, hogy az itteniek nyitottabbak, befogadóbbak. Tíz év múlva lejáró személyi igazolványát is nagykágyai lakcíműre tervezi megújítani.