Porkoláb Ferencnek kitették a szűrét

Negyedszer rendezték meg a határok nélküli nótagálát a berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Központ színháztermében. Telt házat vonzott a nőnapi nótaest; Kolozsvári-Donkó Rebeka tervezte a színpadképet PORKOLÁB FERENC népi iparművész szűrrátéteiből és fontos szakmai díjakkal elismert szűréből. A nótaest előtt váltottunk néhány gondolatot az alkotóval az egyre inkább kiteljesedő művészetéről.

– Igaz, hogy az egyik legeredményesebb évét zárta 2014-ben?
– A hagyományosan a budai várban megtartott Mesterségek Ünnepén tavaly augusztus 17-én a Népművészet Mestere díjat vehetem át Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől, de nekem eddig minden elismerés jólesett. Szinte mindent ugyanazért kaptam: a derecskei népi szűrrátét-technikák felelevenítése, továbbadása terén végzett kiemelkedő munkásságom elismeréséül.
– Porkoláb Ferenc derecskei szűrrátét-készítő népi iparművész. Mennyire határozta meg az életét ez a bihari település, ahol él?
– Őseim földművesek voltak. Derecskén éltek, gazdálkodtak mindig, soha eszükbe nem jutott volna, hogy elköltözzenek. Akármilyen nehéz volt is a sorsuk, hűek maradtak derecskei mivoltukhoz. Én is az ő útjukat jártam… Az általános iskola után Debrecenben tanultam ki az üvegező-képkeretező szakmát. Inaséveimmel együtt tizenhat évig jártam be, dolgoztam az Üvegipari Szövetkezetnél. Szerencsére mindig volt munkám, és közben elkezdtem foglalkozni autodidakta módon a szűrkészítéssel, mert a szomszédunkban lakott egy néni, a nagy hírű Erdei család leszármazottja, aki ezt a mesterséget űzte.
– Miért számított ez a család nagy hírűnek?
– Az összes felmenői mind szűrszabók voltak, szűrrátéttel foglalkoztak. Legnagyobb hírű a nagyapa volt, aki 1954-ben halt meg. A fia is jó nevű mesternek számított, Lajos bácsi 1965-ben megkapta a Népművészet Mestere címet, és végül Piroska néni is kiérdemelte ezt a szakmai elismerést 1967-ben. Náluk láttam, hogy miképpen készülnek a szűrrátétes tárgyak, és kedvet kaptam hozzá, hogy én is elkezdjem a munkát. Az is ebbe az irányba terelt, hogy anyósom megkért, vigyem ki a házból a régi, használhatatlan varrógépét, mert csak láb alatt van. Láttam, hogy muzeális darab, ezért nem dobtam ki, hanem inkább felújítottam. Amikor már nagyon jól ment rajta a munka, vettem egy ipari varrógépet.
– Mit szólt ehhez a család?
– Amikor felvetettem a feleségemnek, hogy mit szeretnék csinálni, nevette, azt mondta, jobb, ha megyek kapálni. Az első darab után azt mondta, hogy egész jó, és onnantól kezdve mindig biztatott, hogy csináljam, mert érdemes. Decemberben beküldtem a munkáimat a háziipari szövetkezetbe, januárban jelezték, hogy várják a munkakönyvet, mert fel vagyok véve… Otthagytam az üvegezést, és a rendszerváltásig a szövetkezetnek dolgoztam, utána mozis lettem. Öt és fél év után, amikor a megyében üzemelő mozikat sorra bezárták, itt is utolért a rendszerváltás… A művelődési házban megüresedett a fűtői állás, ezért átmentem a szomszédba, ahol mindenes lettem.
– Mikor volt ideje foglalkozni az új mesterségével?
– A munkám mellett a szűrrátét-készítést sem hagytam abba. Próbáltam megtalálni az egyéni arculatot, és az is ösztökélt, hogy keresték is az emberek a munkáimat. Hű maradtam a bihari hagyományokhoz, ebből a gazdag motívumkincsből merítek a mai napig. Már a Népművészek Háziipari Szövetkezeténél dolgoztam, amikor felkerestem V. Szatmári Ibolyát, a Déri Múzeum munkatársát, s ő biztatott, hogy jó úton járok. Javasolta, hogy tanulmányozzam Györffy István cifraszűrről szóló könyvét. Bevettem magamat az egyetemi könyvtárba, ahol A-tól Z-ig elolvastam a könyvet, és kijegyzeteltem a legérdekesebb részeket, mert akkor még nem volt lehetőség fénymásolásra. Ez képezte később a munkám fundamentumát. Több mint háromszáz munkát készítettem a szövetkezeti pályafutásom során, és ennek a harmadát fogadta el a szakmai zsűri. Derecskén 1996-ban megalakult a kézműves kör, ennek alapító tagja voltam. Egy évre rá a karácsonyi kézműves vásáron korábbi mentorom megkérdezte a munkáim láttán, hogy nem akarom-e megpályázni a Népi Iparművész címet. Szót fogadtam neki, és elkezdtem újra zsűriztetni a munkáimat. 2000-ben beléptem a Bihari Népművészeti Egyesületbe, 2001-ben pedig megkaptam a Népi Iparművész címet. Egy nap jön haza a fiam, és kérdezi, van-e ballagó tarisznyám. Volt vagy hat. Felküldtem vele az iskolába. Amikor meglátták, „elájultak”, azóta is én készítem ezeket, és így jártam a gimnáziummal is; van már húsz esztendeje is annak.
– Hogy történt, hogy meglett korára még a szűrét is kitették?
– Nem is egyet, amit a színpadon lát, az már a kilencedik! Mindig kétkedtem magamban, hogy jó-e, amit készítek. 2003-ban Békési András, a helyi Szivárvány táncegyüttes vezetője keresett meg, hogy készítsek nekik egy szűrt a hortobágyi táncukhoz. Egy másik szűrre való anyagért el is készítettem. Még darabokban volt a szűr, ezért a biztonság kedvéért bevittem a múzeumba, megmutattam Vajda Máriának. Sokáig nem szólt semmit, majd összecsapta a két kezét, és azt mondta: gyönyörű! Ezt a szűrt el is küldtem Mezőkövesdre a Kis Jankó Bori Hímzőpályázatra, ahol mindjárt két különdíjjal jutalmazták. Mondtam is aztán a táncegyüttes vezetőjének, hogy én ezzel kétszeresen ki lettem fizetve, ezért nekik ajándékozom. Balsi Hajnaltól pedig megkaptam a szakmai méltatást. Talán még többet beszélt a munkámról, mint az első helyezettéről. Már kezdtem magam kényelmetlenül érezni, végül megértettem az okát: az enyém volt az első szűr ezen a rangos pályázaton.
– Hobbiból az ember nem készít csak úgy magának szűrt
– Kaptam más megrendelést is. Vitték a szűrt Felvidékre, Németországba, de maradt Magyarországon is. Rózsa Péter, a neves biogazda is rendelt tőlem. Hozott két mintát is, kalotaszentkirályit; megnéztem, de nem másoltam le. Hozzátettem a magamét, és végül a megrendelőnek így is elnyerte a tetszését. Ez, amit most Berettyóújfaluban a színpadra állítottunk, a kilencedik szűröm. Tavalyelőtt ezt is elküldtem az országos Kis Jankó Bori-pályázatra, és a minisztérium első díját nyertem meg vele. A sors furcsa fintora volt, hogy bár időben elindultunk, de kétszer is lerobbantunk útközben, s vége lett a díjátadónak, mire odaértünk… Akkor úgy éreztem, hogy életem legnagyobb elismerésének a kézhezvételéről maradtam le. A rendezvényhez kapcsolódó konferencia még tartott, nézegettük a családdal a pályamunkámat, amikor megszólal mögöttem a mentorom, hogy ugye szép az a szűr. Ajánlotta, hogy pályázzak a Népművészet Mestere címre, mert már ez olyan darab, amelyiknek a készítője arra méltó. A szakmai ajánlást is vállalta, és csodák csodája, első nekifutásra megkaptam az elismerést. Közben a Bihari Népművészeti Egyesület is beadta a Népművészeti Egyesületek Szövetsége által alapított Hagyományőrző díjra a pályázatot, azt is elnyertem, de előtte a Derecske városáért díjra is érdemesnek tartottak, ami legalább olyan fontos számomra.
– Hogyan tovább?
– Van tervem, a család szerint még sok is. Most lesz a „Kitesszük a szűrét” pályázat, ezt a szűrt fogom még kiegészíteni, de lesz viselet is, és gondolkozom a használati tárgyakon is. 1952-ben születtem, a korhatár előtti nyugdíjat sikerült elcsípnem. Az elején még bennem volt a tempó, amikor felébredtem, azon járt az eszem, hogy mit is kell csinálni, de 2012 óta viszonylag nyugalomban telnek a napjaim, több idő marad az alkotásra.