Ottományban már szobor is emlékeztet Szentjóbi Szabó Lászlóra

Mire a szoboravatóra sor került, már messze inaltak a napokig esőt osztó fellegek. Itt-ott még tócsa rezzent, fűzfa tűkörképét szaggatták a vízfelszínen paskoló szellők. A mélyen átázott talaj szivacsként préselte a lét a cipőtalpak nyomán.

Augusztus utolsó előtti szombatján Ottomány egyik jelentős szülöttjének, Szentjóbi Szabó Lászlónak állítottak emléket halálának 220. évfordulója kapcsán. Az alig 27 esztendősen elhunyt fiatal költő, drámaíró alkotásaiban a polgári haladás mellett tett hitet. A magyar jakobinus mozgalommal való kapcsolata megbélyegezte a több nyelvet beszélő, tehetséges ifjú karrierjét. Felségárulás vádjával halálra ítélték, majd várfogságra mérsékelték a penitenciát. Kufsteinban néhány hónapi raboskodás után érte a halál.
A Szabó István nyugalmazott tanár költségén készített mellszobor Deák Árpád alkotása. Az ünnepi esemény megszervezésében és lebonyolításában részt vállalt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Partiumi Autonómiatanács. Az ünnepi szónokok sorában részt vett többek között Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő, Takács Péter, a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, Szabó István, a szoborállítás megálmodója és a Magyarországon élő Szentjóbi Szabó Andor, a költő leszármazottja, egyben élettörténetének, munkásságának lelkes kutatója. A beszédek egyértelmű üzenete a múltból építkező jövőbemutatás fontosságának a hangsúlyozása volt, ami a nyelvében, kultúrájában élő nemzet megmaradásának biztosítéka.
Az ottományi szoborállítás nem előzmények nélküli, a helyi iskola már viseli a költő nevét, halálának kétszázadik évfordulóján, 1995-ben pedig emléktáblát helyzetek el a református templom falán.
Az ünnepség alatt a bihardiószegi kuruc hagyományőrzők álltak díszőrséget. A szalacsi Örökzöld asszonykórus és a helyi Nefelejcs férfikórus előadása keltett ünnepélyességet, amiképpen Darabont Réka szavalata is.
Az ünnepségzáró legszebb pillanatokat nem a protokoll-koszorúk elhelyezése jelentette, hanem sokkal inkább az egy szál virágos tiszteletadások, amelyekkel az ottományiak szívben fakadó időtlenséget teremtve kapcsolódtak a régmúltban élőhöz.