Kapcsolatom északi rokonainkkal

A 2015-ös esztendő búcsúzó hónapjában bizonyára számtalan egyén eltöpreng: milyen lesz a reá váró jövendő hozadéka? Jómagam ezzel ellentétben elillant ifjúságom néhány tervét, történetét kívánom ideiktatni. Ennek oka az, hogy az elmondandók erősen kapcsolódnak a lapunk előző számában fölvetett nyelvrokonsági kérdéshez.

Ama megfigyelésemből indulok ki, hogy az utóbbi félszázadban olykor kezembe került néhány „szakértő” vitacikke. Véleményük szerint a magyar nyelv nem tagja a finnugor nyelvcsaládnak. Őseink náluk jobb, rangosabb emberi csoportokhoz tartoztak. Velük ellentétben alulírott a finnugor népekkel 4000-3500 esztendővel ezelőtti szomszédságot, kapcsolatot tekintem elfogadható magyarázatnak. E téren nem csupán gimnáziumi tanulmányaimra hivatkozom, hanem akadémikusok, tudós nyelvészek, Bárczi Géza, Lőrincze Lajos, Szabó T. Attila könyveire, közleményeire is. Álláspontom kialakulását az alábbiakban néhány személyes tapasztalattal igyekszem támogatni, vitathatatlanná tenni.
Köztudott, hogy 1940 és 1944 ősze között Észak-Erdély visszakerült a megcsonkított hazához. Közbeékelt esemény, hogy 1941 nyarán Finnország és Magyarország egyaránt hadra kelt a Szovjetunió ellen. Én ekkoriban voltam felsős gimnazista, s a harci, valamint a politikai helyzet fölöttébb érdekelt. A tájékozódás érdekében előfizettem egy központi ifjúsági lapra.
Nos, a közzétételre érdemesített vallomásom egy tényhez fűződik. Az említett lapba a szerkesztő beiktatott egy rovatot a levelezni szándékozó fiatalok nevével, címével. Bevallom, hogy örömmel fedeztem föl a Helsinkiből jelentkező Mai Lis Laitunen nevét. Tüstént írtam egy közvetítő nyelven, franciául fogalmazott levelet, mert némileg ezt már ismertem. Ő egyhamar válaszolt – németül. E kapcsolat két éven át tartott. Közben a finn himnuszt is közölte, kottával. Azon nyomban megtanultam. Úgy vélem, levelezőtársam később megismert egy magyarul tudó személyt, mert hasonló képzésű szavakat mellékelt. Íme, néhány közülük: veri – vér, kësi (olv. készi) – kéz, mennë – menni, me – mi, te – ti, neljë (olv. neljé) – négy, szata (szátá) – száz.
Nem folytatom, mert fontosabb a lényegre térnem: elhatároztam, hogy felnőttként megkérem a kezét, és Mai Lisszel visszaállítom a 4000 évvel ezelőtt megszakadt finn–magyar kapcsolatot. Sajnos, reménykedésem a szovjet csapatok bevonulása és Sztálin diktatúrája miatt nem valósulhatott meg.
Felnőtt koromban akadt még egy alkalom. Ez azzal kezdődött, hogy az 1950-es évek végén egy lelkes férfi Nagyszalontán tanítani kezdte az eszperantó nyelvet. (Ez könnyen elsajátítható műnyelv, L. Zamenhof lengyel orvos alkotta a népek közeledésének előmozdítása érdekében.) Az eszperantisták Bulteno lapja rendszerint közölte azok nevét és címét, akik eszperantóul kívánnak egy „samidiánnal”, eszmetárssal levelezni. Kezdeményezésemre a Szovjetunió Észt Tagköztársaságából érkezett a válasz: Pia Kelts, Tallinn aláírással. Nagyszerű, mondottam magamban. A finn ágból új rokon lépett elő.
Az említett nyelven éveken át leveleztünk. Arcképét is elküldte. Örömmel ragasztottam albumomba, mert szép volt, akárcsak a neve: Pia – Kegyes. Itt a lehetőség az őskori szakadás összevarrására. Két év múltán ajándékot kaptam tőle: Eesti keel. Tankönyv a köztársaságukban élő, 31 százaléknyi orosz gyermek számára. A lapok közé levelet is rejtett: férjhez ment. Több levelet már nem vár tőlem. Nos, vele sem sikerült összeboronálnom az egykori rokonságot.
Ismét eltöprengtem: talán otthon is akad olyan leányzó, akinek egy életen át társa, férje lehetek. Tömör válaszom: igenis, akadt. Ám engedtessék meg nekem, hogy befejező mondatom – ennek ellenére – észtül fogalmazzam meg: Head uut aastat! Boldog új esztendőt!