Egy lelkészt vártak, kettő jött Köbölkútra

Tavaly június végén vett búcsút közel negyedszázados szolgálat után az érköbölkúti református gyülekezettől Czondi István lelkipásztor. Ez év áprilisának közepétől LEDÁN ISTVÁN hordozza tovább a gyönyörűséges terhet, a rátestálódott szolgálatot.

Közel tíz hónapja jártam utoljára az érköbölkúti református parókián, Czondi tiszteletes kiköszönő istentiszteletekor. Az eltelt idő alatt sem lett magára hagyva a közösség, lelkésztársak beszolgáltak a gyülekezetben.

Már az udvarról jól látni, változások történtek a paplak tájékán, hőszigetelő ablak védi a hosszú folyosót. A bejárat előtt kisfiával foglalatoskodik Ledán István parókus lelkész. Kezet nyújt, bemutatkozunk egymásnak, bennebb tessékel. Friss festékillat terjeng a levegőben, patyolattisztaság mindenütt. Megújult a lelkészlak. Elvégre új borhoz új tömlő dukál. Ízlésesen kialakított konyha, a színek passzolnak a járólapokéval. Csak gyanítom, hogy ebben a tiszteletes asszonynak is érdeme van. Alig két napja érkezett a család új szolgálati helyére, ezért még akad tennivaló, helyre kell igazítani egy-két dolgot. Segítő kezek épp az egyik ablakkeretet „foltozzák”, csak úgy sercen a gyémántfej az üveglapon.

A tiszteletes tizenhat év lelkészi tapasztalattal a háta mögött, viszonylag messze vidékről érkezett a faluba, és püspöki kinevezéssel vette át új szolgálati helyét. Szerencsére ő nem tévedt el, mint a drótostót Érköbölkúton, a domb magasán álló templomtorony jelzi a jó irányt. Örül a hely nyugalmának, a zöldülő táj, a völgyek és dombok egy kis székelyföldi szigetet, ölelésnyi otthont jelentenek az érmelléki síkban.

Ledán István Alsó-Háromszéken, Aldoboly faluban látta meg a napvilágot négy évtizeddel ezelőtt. A 350 lakosú falu határtelepülés a szászvidék és Székelyföld között. Brassótól húsz, Szentgyörgytől pedig tíz kilométerre helyezkedik el. Reformátusok és ortodoxok élnek ott egy közösségben, s jobbára csak vallásuk révén különülnek el egymástól, hisz a kevés román még egymás között is magyarul szólal meg. Illetve mégis akad egy ember, akiről nemcsak harangzúgáskor lehet kideríteni, hogy miféle fajta. Kocsmából jövet gyakorta végigkiabálja a falut, hitet téve nemzeti hovatartozásáról. Oláh vagyok, oláh vagyok! – szokta acsarkodni, igaz, magyarul – fűszerezi beszélgetésünket némi humorral a lelkipásztor.

Már gyermekkorában is ott mocorgott Ledán Istvánban a gondolat, a vágyakozás a lelkészi pálya iránt. Mire Sepsiszentgyörgyön a Mikes Kelemen líceumban leérettségizett, a gyermekkori álom elhatározássá érlelődött. Elsőre felvették a kolozsvári teológiára, ennek elvégzése után Brassóba került segédlelkésznek. Két év után újabb másfél év segédlelkészkedés következett, ezúttal Segesváron. Aztán missziós lelkészi feladattal bízták meg, Zernyestre került. Később a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményes következett szolgálati helyül, ahol szintén missziós munka várta, több településen is szolgált a még meglévő maradék gyülekezetekben.

Kitartást igénylő évek voltak ezek, de erőt adott az emberek ragaszkodása hitükhöz, vallásukhoz – emlékezik vissza a lelkipásztor. Az elszórványosodott területeken gyakori, hogy magyarul már alig tudnak, többnyire románból való tükörfordítással szövik a még létező anyanyelv maradványait, de reformátusságuk egyelőre kikezdhetetlen. Az identitástudat furcsa világát élik. Egy ismerősével beszélgetett erről, aki Brassóban annak idején német nyelvű iskolában tanult, édesanyja magyar, édesapja pedig román. Elmondása szerint elméleti dolgokról németül gondolkodott, ha házimunkáról, sütésről-főzésről elmélkedett, akkor a magyar került előtérbe, munkahelyi ügyintézéskor pedig a román nyelv vált kizárólagossá.

Érköbölkútra érkezésük előtt hét évig a Besztercétől húsz kilométerre fekvő Tacson élt a Ledán család – rendezi időrendbe mondandóját házigazdám. Közben besettenkedik a legnagyobbik legény, a nyolc és fél éves Ábel. Majd a tiszteletes asszony, Joó Katalin kávéval, csokoládéval traktál. Először akkor csapom össze a tenyerem, amikor megtudom, hogy ő is lelkipásztor, miként a férje. Második meglepetésként ér, hogy a közigazgatásilag Árpástóhoz tartozó Magyardécsén született, ahonnan néhai apósom is származik.

Tacson felváltva hirdették az igét a 270 lelkes gyülekezetnek. A település Beszterce-Naszód megye magyarok által lakott, még meglévő gyöngyszeme. Lélekszáma soha nem haladta meg a 350 főt, manapság pedig 90-en lakják. Kissé értetlenkedve állok a számok viharában: hogyan lehet 270 tagú gyülekezet Tacson, ha kilencvenen élnek a faluban? A tiszteletes megoldja a feladványt: a településről kirajzottak, s bár többen közülük messze élnek, egyháztagságukat nem mondták fel, a gyülekezet iránti anyagi kötelezettségüknek eleget tesznek.

Kérdésemre, hogy mi jobb egy fiatal papnak: ha azonnal bedobják a mély vízbe és saját gyülekezetet kap, vagy ha végigjárja a segédlelkészség, a missziós szolgálat különböző stációit, tömör választ kapok: ez mindig a principális lelkésztől függ. Ledán tiszteletes úgy véli, jó parókus lelkészek voltak a közvetlen feljebbvalói, segédlelkészi korszaka a hasznára vált.

Közben a család többi tagjával is parolázunk, a másodikként jött áldást Ákosnak hívják, és nemsokára hétesztendős lesz. A legkisebbel, az alig három és fél éves Jánoskával csiklandozásig mélyül barátságunk.

A gyülekezetváltás oka a családfő, aki doktori cím megszerzéséért tusakodik Debrecenben. Az oda ingázás megkönnyítése indokolta a váltást. A feleség, Joó Katalin az Érmelléki Református Egyházmegyénél kapott szolgálatot, emellett a helyi gyülekezetben a kántori teendőket is elvállalta. Nem volt könnyű az elköltözés, mondja a tiszteletesnő, főként a gyerekek viselik nehezen. Hiányoznak a régi ismerősök, a kedves szomszéd néni, akihez bármikor át lehetett menni, ha segítségre volt szükség vagy csak úgy egyszerűen beszélgetni. De az életutak formálója vigyázza lépteiket, járható ösvényt terel talpuk alá, hogy meg ne üssék lábukat a kőben.