Divattal és hátizsákkal a világ körül

Áprilisban indult a Hazaváró rendezvénysorozat a berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Házban. A találkozókra a régió neves, különleges egyéniségeit hívják meg, akik vállalják bihariságukat, és szívesen mesélnek magukról meg a nagyvilágban látottakról. Az első vendég SZŰCS PÉTER újságíró volt. Otthon beszélgettünk, s otthon nem magázódunk, tegeződünk.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

– Mit vársz a volt tanároddal, L. Ritók Nóra grafikusművésszel történő találkozástól?

– Elég gyakran hazajárok Berettyóújfaluba, mert ha havonta-kéthavonta ez valami miatt elmarad, nem vagyok egyensúlyban. Megmártózom ebben a szurokfekete termálvízben, és úgy érzem, újjászülettem. Édesapám és édesanyám is Biharnagybajomban nőtt föl, édesanyám szülei a mai napig ott élnek, és mindannyiunknak nagyon fontos, hogy intenzíven ápoljuk a kapcsolatot egymással. Büszke vagyok a bihari gyökereimre és arra az erőre és tartásra, amit innen kaptam. Örömmel tölt el, hogy ott, ahol születtem, ahonnan az alapokat hozom, beszélhetek egy olyan példaképpel, mint L. Ritók Nóra, és hozzá hasonlóan elmondhatom, hogy ki lehet jönni a mélyszegénységből, a megbélyegzettségből, hogy van hit és remény a felemelkedésre. Az újságírói hitvallásom legfontosabb része az, hogy mutassuk meg a tehetséges embereknek, hogy el lehet érni mindent. Ikonokat, példaképeket kell állítani az emberek elé. Amikor roma énekesekkel készítettem interjút, ők is elmondták, mennyire ösztönző volt, ha romákat láttak a televízióban, szinte el se akarták hinni, hogy ez lehetséges. Nóri is ilyen ember, hisz azokban, akikkel foglalkozik, mi több, bízik bennük.

– A gyulai kertészeti technikum után elég nagy váltásnak tűnik az életedben, hogy tanulmányaidat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytattad.

– A középiskola azért is volt fontos az életemben, mert 14 évesen egészen más közegbe kerültem. Szerencsére Gyula szerethető kisváros, és amit tanultam, őszintén érdekelt. Most is szeretem a kétkezi munkát, aki szellemi munkát végez, annak kikapcsolódás a kertészkedés. Botanikusnak készültem, szeretem a vadon élő növényeket. Sokat túrázom. Az egyetemen az alapokat szerzi meg az ember. Magyar – kulturális antropológia szakon végeztem, és már harmadéves koromban elkezdtem dolgozni a Magyar Rádióban, elsősorban kulturális műsorokban. Csodatölcsér című műsoromban össze tudtam illeszteni a kertészetet az irodalommal. A címadó virág egy egynyári növény, Berettyóújfaluban is megtalálható. Egy-egy beszélgetést megírtam különböző magazinoknak is. Később kulturális újságíróként a divatban is elmerültem, először egy francia, majd egy amerikai divatlaphoz kerültem, és nagyon jól éreztem magam a kreatív emberek között. A Marie Claire magazin vezető szerkesztője voltam, majd az InStyle magyar kiadásának főszerkesztője, de teljesen mindegy, hogy mi áll az ember neve után, hisz mindig is újságírónak tartottam magam, így ez a titulus biztos pont az életemben. Most arra vagyok a legbüszkébb, hogy egy cigánylánynak adatott meg, hogy fotója címlapra kerül egy amerikai divatlapban. Ez is azt mutatja, hogy egy tehetséges színésznő mindent elérhet. Egyébként egy hallássérült és egy vidéki lány társaságában látható. Az InStyle főszerkesztőjeként eltöltött több mint három év alatt az egyik legnagyobb élményem az a New York-i konferencia, ahol a világ különböző országaiból érkezett lapkészítők és -kiadók előtt mesélhettem egy kerekasztal-beszélgetésen arról, hogy szerintem miként lehet jó kapcsolatot építeni és kötődést kiváltani egy szerző és egy olvasó között.

– Önállóan, hátizsákkal utazol. Mi mindent adhat egy ilyen felfedező túra?

– Az utazás élmény, tanulás, felfedezés és önismeret. Azt is megtanultam, hogy az a legjobb, ha az ember a biztonságosnak tűnő előre szervezés helyett csak hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Tapasztalataim szerint minden szembejön, amivel vagy akivel dolga van az embernek. A legfontosabb, hogy az ember nyitott és kíváncsi tudjon maradni, ez az újságírás lényege is. Kolumbiában, Cartagenában például egy fotókiállítás megnyitóján bennszülött művészekkel és fotográfusokkal ismerkedtem meg, nekik köszönhetően életre szóló élményekkel gazdagodtam. Felkerestem Gabriel García Márquez házát is. Az ő regényeiből megismert karibi világot és az általa világhírűvé lett mágikus realizmust szerettem volna felfedezni. Az egyik kedvenc regényem, a Szerelem a kolera idején helyszínei közül is sokat megnézhettem eredetiben. Egy fotókurzust végeztem annak idején, és azóta is megmaradt ez a szenvedélyem. Szeretném a fotótanfolyam lezárására készített kubai portréimat szülővárosomban is kiállítani. Most a kubai kultúra áll hozzám a legközelebb, mert ugyanazt tapasztaltam náluk, mint a romáknál: megvan bennük az a természetesség, az a fajta „gátlástalanság”, ami elengedhetetlen az ember és ember közötti őszinte kapcsolathoz. Ha valaki közvetít két kultúra között, akkor rájön arra, mi hiányzik az életéből, és mi az a plusz, ami megvan az ő életében, és át tudja adni másnak.

– Mi a véleményed a tradíciókról a divatban?

– Varga Erikáék pont a beszélgetéssel egy időben tartanak bemutatót. Őt nem is a divattervezés motiválja, hanem a roma kultúra népszerűsítése. Tradicionális elemekből építkezik, és szerintem nagyon hiteles, ez jelenik meg a kifutón. Trendivé lehet tenni egy kultúrát, ez világosan látszik. Sokszor szerepeltem zsűriben divattal kapcsolatos vizsgákon. Itt figyeltem fel például Zsigmond Dórára, aki arra jó példa, hogy a paraszti kultúrát is ki lehet küldeni a kifutóra, hogy a nagymama rongyszőnyege is lehet fundamentuma egy projektnek, s az Párizsba is meghívást kaphat.

– A divat gyorsan változik, de ott is sikerült maradandó élményeket gyűjtened?

– Oscar Wilde mondta egyszer, hogy a divat valami rettenetes dolog lehet, ha olyan gyakran megváltoztatják. Tény, hogy a munkámnak köszönhetően sok olyan helyre eljutottam, a kulisszák mögé is, ahová csak nagyon keveseknek sikerül. Tudósítottam a Golden Globe vörös szőnyegéről Los Angelesből, de a párizsi, milánói vagy New York-i divathétről is. Párizsban, Brüsszelben vagy Milánóban éreztem meg azt, hogy mekkora érték az európaiság, és hogy bár mi is ide tartozunk, mégis mennyire keveset tudunk arról, ami Európa, és ami a kultúránk lényege. Hogy mennyire büszkék lehetünk arra, és mennyire szerencsések vagyunk, hogy ide születtünk.