A visszalopott tarcsai lápvilág

Lassan töri át a nádas sűrűjét a délelőtti napsugár. Még harmattakaró alatt mozgolódik a rét. Szél himbálja a búzatáblákat, pipacsvágyakozással teli. Cuppanva csuka csattan a tükörsima vízen.

Az egykor katonai terepjáróként funkcionáló masinéria könnyedén halad a kavicsos úton. Amit az előbb az aszfalton suhanva röpke pillanatig láttunk, most, a kicsinyke emelkedőről a völgybe jutva, teljességgel a szemünk elé tárul: a hatvan évvel ezelőtti Érmellék tenyérnyi valósága. Nagy Barnának köszönhető ez, aki értarcsai birtokából visszaadta a természetnek a jussát. Ma már tizenhárom hektárnyi tóban ficánkolnak a halak, a nádasban madarak fészkelnek.

Fertályórányi kiruccanásunkon való részvételre sikerült megnyernünk dr. Wilhelm Sándor halbiológust is, aki az érmelléki letűnt mocsárvilág szakavatott ismerője, és nem mellesleg Nagy Barnát is szakmai tanácsokkal látta el tervének véghezvitelekor.

A tavat körös-körül nyárfák szegélyezik, egyik része síkvizű, a másik felében a nád az úr. A hatvanas évekbeli lecsapolás előtt így nézhetett ki az egész vidék. Mintegy 90 kilométer hosszúságban, átlagosan 10 kilométer szélességben húzódott a nádvilág, s a magyarországi Pocsajnál érte el a Berettyót – segít az azonosításban Wilhelm tanár úr, akit már fiatal korában lenyűgözött ennek a vidéknek a szépsége. Egyetemi évei alatt vonattal gyakran átutazott Székelyhídon, megcsodálta az összefüggő vizes helyeket, az apró szigeteket, ahol tölgyesek vagy éppen kisebb szántók húzódtak. Gyurkó István professzorral kezdte el a halak tanulmányozását, így fogant meg benne a szándék, hogy mindenképpen az Érmellékre kerüljön. Mert ahol nád van, ott víz is található, a vízben pedig halak élnek – vezette le a logikus következtetést.

Sajnos mire Székelyhídra került tanárnak, már haldoklott a vidék, de azért felkutatta azokat a helyeket, zugokat, ahol még remény volt a halak túlélésére. Kutatásainak eredményeit tanulmányok egész sorában, önálló kötetekben tette közzé. Így született meg az Érmellék kincséről, a lápi pócról szóló könyve is.

A fordulat után sokan zászlajukra tűzték az Érmellék visszamocsarasításának szándékát, Wilhelmet is megkeresték, szaktanácsot kértek tőle. De sajnos a szándék csak szándék maradt, nem volt meg hozzá az igazi akarat – mondja elkedvetlenedve a tanár úr. Egyedül Nagy Barna volt az, aki a lehetőségéhez mérten tett is lépéseket ez ügyben.

Világszerte pótolhatatlan kincs az édesvíz, de nálunk képtelenek felismerni azt az értéket, amit a természettől kaptunk. A lecsapolás utáni években ügyeltek arra, hogy a levezető árkokat rendszeresen takarítsák, nehogy visszamocsarasodjon egy talpalatnyi terület is. Csak az árkokat kellene visszatemetni, a zsilipeket lezárni, és a természet önmagától is tenné a dolgát. Néhány év után a mocsárosodás megtörténne, a növényzet, a halpopuláció megjelenne, a madarak otthonra lelnének. Tudni kell, hogy a halikra évtizedekig is ép maradhat, de a madarak is ideszállítanák bélrendszerükben az elfogyasztott halak ikráit. Minden tenné szépen a dolgát, csak éppen az emberi hülyeség mindezt felülírja – fogalmaz a szaktekintély.

Nagy Barna jól emlékszik a megcsonkítás előtti tájra, hisz fiatalember volt már a lecsapolás idején. A kíváncsiság nem hagyta nyugton, ellátogatott a Duna-deltába, és mint mondja, semmivel sem különb az, mint amilyen a mi Érmellékünk volt. Madárpopulációban is vetekedett vele – toldja meg Wilhelm tanár úr. Közérthetően határozza meg, hogy mekkora területűnek kellene lenni egy nádasnak ahhoz, hogy visszacsalogassa a vadlibákat vagy a darvakat: ha nem lehet szemmel ellátni a vízterület közepéig, akkor az már ideális a fészekrakásra.

Annak idején Értarcsán egy 22 hektáros „rezervátumot” mégis sikerült megmenteniük arra hivatkozva, hogy szüksége van rá a termelőszövetkezetnek a növények öntözéséhez, illetve tűzesetekkor onnan veszik az oltáshoz a vizet. Ceauşescu érájának utolsó évében azt is felszámolták, a diktátor parancsba adta, hogy zsebkendőnyi lecsapolatlan terület sem maradhat az országban. Még figyelmeztetett is, hogy személyesen ellenőrizni fogja a rendelet betartását, helikopterrel körbejárja az érintett övezeteket. Így 1989 májusában az érmelléki lápvilág teljesen eltűnt.

A tó egyik sarkától messzire látni, Nagy Barna mutatja, hogy merre voltak a nagy vizek, amelyek gyöngyszemekként kapcsolódtak egymáshoz. Előfordult, hogy Tarcsa környékén többhetes szárazság volt, mégis megemelkedett a vízszint. Ez úgy volt lehetséges, hogy máshol esett, így a vízszint kiegyenlítődött, meggátolva a kiszáradást. A Nagy Barna-féle tónak nincs ilyen szerencséje, ezért, hogy a szárazságot kivédjék, egy sávot kimélyítettek a tóban. Ennek köszönhetően a víz visszahúzódása esetén a mélyebb részen mindig marad elegendő víz a halaknak a túlélésre.

Vendéglátóm nem akarja idealizálni a régi időket, de a halak, a madarak léte és a mezőgazdaság biztosította a több lábon való megélhetést. Télen pedig, amikor befagyott a víz, a nádvágás jelentett pénzkeresetet. A nádkévéket az érmihályfalvi vasútállomáson vagonírozták be, onnan a dési papírgyárba kerültek.

A nádas tavacska 2011. május 24-én telt meg teljesen vízzel – emlékszik a dátumra a tulajdonos. Vizét több forrás adja, illetve két, távolabbról odaterelt patak. Míg a nyárfás a víz közelében érzi jól magát, addig az akácnak a homok az édesanyja. Három évvel ezelőtt tizenötezer akáccsemetét ültetett Nagy Barna a homokos részre.

Miután jól kibeszélgettük magunkat, hallgatjuk a csendet. Apró neszek erősödnek hallhatóvá, itt-ott csobbanva tűnik tova egy-egy – a növényzettől nem látható – vízi állat. Egy szót sem szólunk, csak a békességet szívjuk magunkba. Wilhelm tanár úr hirtelen mégis csendre int, mély búgó hang remegteti a nádast. A bölömbika az, a csepp óriás! Ritka kiváltság hallani errefelé. Ő a nádasok mindenkori X-faktor-győztese.