Élete a festés, a kert és a munka

NAGY ISTVÁNT sokan ismerik a határon innen és túl is. Színes egyéniség, a munka és a művészet megszállottja, akit így mutat be egy kiállítás katalógusa: „Nyugdíjas pénzügyőr, szakmai élete Biharkereszteshez, festészete emellett a Hortobágyhoz is köti. Festeni autodidaktaként kezdett, célja a természeti és a változó emberi környezet megörökítése.”

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Nagy István és családja1964 óta lakik ebben a biharkeresztesi házban, ahol beszélgettem vele életéről a június 21-én a Bella Costa étteremben megnyílt berettyóújfalui kiállítása kapcsán.

– Képein nem tükröződik, hogy nem erre a vidékre való.

– Szabolcs megyei vagyok, vidéken nőttem fel, Nyírkarászon, ott végeztem az általános iskolát, aztán Miskolcra kerültem tanulónak. Nem vettek fel esztergályosnak, így a kőművesmesterséget sajátítottam el. Négy évet dolgoztam a szakmában, míg be nem hívtak katonának. Ettől kezdve megváltozott az életem. Orosházára vonultam be, egy évet Budapesten voltam iskolában, aztán kerültem ide, Biharkeresztesre határőrnek. Hárman voltunk, akiknek figyelték a munkáját, és mivel úgy gondolták, jól dolgozunk, marasztaltak. Itt ismertem meg a feleségemet is, így amikor leszereltem, nem volt nehéz a vámparancsnoknak „elcsábítania” engem. Kezdetben Záhonyban szolgáltam, de hat hónap után visszakerültem Keresztesre, mert összeházasodtunk a szívem választottjával. Vámos lettem, mert megtetszett a munkájuk. Sokáig nem festhettem, mert nem volt rá időm, de általános iskolás korom óta foglalkoztatott a gondolat, hogy ecsetet veszek a kezembe. Volt közöttünk egy fiú, Hinkelmann Tamás, aki később festőművész lett, ő még a szünetben is festett. Ez ösztönzött engem is. Ha volt egy kis spórolt pénzem, rögtön szaladtam a boltba színes ceruzáért. Így volt ez egészen a hatvanas évek végéig, akkor a Vám- és Pénzügyőrség Központi Klubja rendezett egy művészeti szemlét, ahova én is beküldtem öt munkámat. Ettől kezdve mindig részt vettem ezeken a megmérettetéseken. Egyszer a képzőművészeti gimnázium helyettes vezetője is zsűrizett, és mondta, hogy keressem fel a munkáimmal. Így is lett, hónom alá fogtam a mappát a rajzaimmal, és bementem hozzá. Készségesen fogadott, és kielemeztük a rajzaimat. Rendszeresen díjaztak, ez még jobban motivált. Továbbképeztem magamat. Berettyóújfaluban Kárpáti Gusztáv festőművész körét, Debrecenben padig László Ákos csoportját látogattam az Építők Házában. A Hortobágyi Művésztelep tagja lettem, a szakszervezet javaslatára vett fel Égerházi Imre. Ez nagy szakmai előrelépés volt, hiszen nemzetközi mezőnyben jobbnál jobb alkotók dolgoztak itt. Ennek köszönhettem, hogy részt vehettem egy kéthetes tanulmányúton Franciaországban és Olaszországban.

– Szívesen alkot egyedül és közösségben is. Mi az, amit szívesen megörökít?

– Számomra nagyon tág maga a világ, szerettem a vizet, a fákat, a hegyet és a síkságot is, a természeti és az épített környezetet, de ma már nem csak a régi tájakat, házakat festem, szívesen kísérletezem is. Kezdetben ceruzával dolgoztam, aztán rátértem egy rövid ideig a temperára, végül az olaj mellett kötöttem ki. Dolgoztam lemezre és vászonra is, ecsettel, késsel, ronggyal, papírral, de még kézzel is vittem fel az anyagot, mikor mit kívánt meg az adott kép. Sajnos megszűntek azok a kollektívák, ahol alkothattunk. Biharkeresztes tíz esztendeig adott otthon egy alkotóközösségnek, sokan megfordultak itt, határon innenről és túlról is, kiváló művészek. Cs. Uhrin Tibor volt a szakmai vezetője, de halála után nem sikerült pótolni őt, és más tényezők is oda vezettek, hogy abbamaradt ez a kiváló kezdeményezés. Első önálló kiállításom a komádi kendergyárban volt László Ákos segítségével. Azt hiszem, Debrecenben mindenütt kiállítottam, ahol csak lehetett. Most már alábbhagyott ez a kiállítási láz, a festőtáborok elmaradása kedvét szegi az embernek, hiszen a közösségi létre való készülődés minden esztendőben felvillanyozott. Csoportos kiállításon szerepeltem Erdélyben, Franciaországban, Hollandiában. Magyarországon sok csoportos és egyéni tárlatom volt. Sokat cikkeztek itt rólam úgy is mint festőről, de úgy is mint vámosról. Erre jó példa, hogy amikor egyszer sok embert megállítottunk a határon, az egyik utazó nagyon kikelt magából, mivel már egyszer átvizsgálták. „Azonnal mondják meg, ki itt a főnök!” A rendőr hozzám irányította a panaszost, s ő nekem is fennen sorjázta sérelmeit. „Hogy hívják magát?” – kérdezte kicsit tolakodóan, de amikor megmondtam neki, csak legyintett: „Ja, maga az a festő…”

– Tudom, hogy szívesen beszél a festészetről, de én a szakmai előmenetelére is kíváncsi lennék!

– Hárman voltunk Biharkeresztesen géptávírászok határőrként, önállóan készítettük el a jelentést, nem volt hiba a munkánkban, ez tetszett a vámparancsnoknak, Barnai Istvánnak, akit apámként tiszteltem, mert mindig ő ösztönzött az előrehaladásban. A legtöbbet hozta ki belőlem, hiszen mindent elértem, amit el lehetett élni, még nyugdíjasként is szolgáltam vagy két esztendőt. Érettségi után a vámőrségi, aztán a tiszti iskola következett… A gimnáziumban gyenge eredményt produkáltam, mert akkor született a lányom, de behívatott a parancsnokom, és azt mondta: „István, magának hétfőn nem kell dolgoznia, de fegyelmit fog kapni, ha nem jár be a gimnáziumba!” Az érettségi után sem nagyon fűlött már a fogam a tanuláshoz, de a mentorom elővett, és figyelmeztetett: „Fiam, ha nem igyekszel, ezeknek a lányoknak, akik most kerültek ide, te fogod főzni a feketét mint öreg főtörzsőrmester.” Két nap múlva jelentkeztem, és el is végeztem a tiszti iskolát. Tíz év után részlegvezető, két-három év elteltével kirendeltségvezető lettem Borson, hisz az volt a szolgálat helyünk. Kilenc évig parancsnokhelyettes voltam, aztán amikor kineveztek parancsnoknak, előléptettek őrnagynak, és most, 16 évvel a nyugdíjaztatásom után előléptettek alezredesnek. Ezzel már nem jár különösebb pénz, de mégis jólesett.

– Hogy fért bele ennyi minden az életébe?

– Nem voltak vargabetűk az életemben soha. A rendszerváltás nagyon sok lazítást hozott a vámnál, de a román kollégákkal jól kijöttünk azelőtt és utána is. Sőt azóta is tartjuk a kapcsolatot, ha másképpen nem, hát telefonon. Mindenki a saját embereiért felelt. Nehéz volt, mert egyszerre kellett következetes vezetőnek és embernek is lenni. Én azért ismertem a szakmát, mert én a padló alól jöttem! Három esztendeig sima váll-lappal szolgáltam, és dolgoztam egészen 1996-ig. Kordában kellett tartani a hivatalt, mert ment a csencselés, de mondtam a fiúknak, ha valakit befűznek, szóljon. Pofa súlyba, elhelyezem, és akkor elvarrjuk azt a szálat. Végigjártam a ranglétrát, csak törzszászlós és főtörzszászlós nem voltam. Sajnáltam, hogy kimaradt ez a két fokozat az életemből, mert zászlósból rögtön alhadnagynak léptettek elő. Mindig volt helyem, időben megüresedett a hely, a jó Isten terelgette az utam, nem kellett könyökölnöm soha, hogy előrébb jussak. Feleségem gyermekgondozó volt a bölcsődében, született egy kislányunk, ő most Debrecenben él. A főutcán volt egy házunk, de el kellett adni. Kérdezte is az unokám, hogy hol fogsz most, papa, festeni, mondtam, hogy kialakítok egy kis műtermet a régi házunk udvarán, ahol alkothatok. Akkor jó, mondta, mert tudja, hogy életem a festés, a kert és a munka… Hálás vagyok a családomnak, hogy egész életemben segítették, hogy kiteljesedhessek.