Lélekben gazdaggá teszi a képzőművészet

BÁNHÁZI GYÖNGYI ismert személyiség szűkebb hazájában, Margittán, de ismertté vált a megyében, a Partiumban, sőt Magyarországon is a művészetkedvelők körében. Festményei számtalan kiállítás anyagát gazdagították, sőt az utóbbi időben szélesítette művészeti palettáját, és fotókat is készít, illetve kiállít.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A Szilágy megyei Árpád-kori településen, a Magura-völgyi Selymesilosván született 1957 márciusában Bánházi Gyöngyi, gazdálkodó családban. Első képzőművészeti élménye, mely nem mondható kellemesnek, I. osztályos korára vezethető vissza. Házi feladatként rajzolniuk kellett, ezt ő annak rendje és módja szerint meg is tette. A baj ott kezdődött, hogy tanítója nem hitte el, hogy ő készítette a rajzot. Vita lett a dologból, felhívatták a szülőket, de végül minden tisztázódott, és legalább kiderült, hogy tehetsége van a rajzoláshoz. Sajnos szülőfalujában nem volt képzett rajztanár, így önmagát kellett képeznie. Szívesen rajzolt és segített a házi feladatokban osztálytársainak is. Lélekben egyre közelebb került a képzőművészethez, így megérlelődött benne az elhatározás, hogy tanulmányait a nagybányai Zene- és Képzőművészeti Középiskolában folytassa. Ehhez otthonról minden támogatást megkapott, az osztályfőnöke is bátorította erre a lépésre. Sikerült bejutnia, pedig olyanokkal kellett megküzdenie, akik már V. osztálytól szakoktatásban részesültek. Kemény munkával felzárkózott hozzájuk. Saját bevallása szerint nagyon szép emlékei maradtak meg a líceumi évekből. Ma is szeretettel és hálával gondol szaktanáraira: Bitay Ilonára, Dudás Gyulára és a Crăciun házaspárra. Az iskola által szervezett vakációs alkotótáborok rendkívüli élményeket jelentettek számára, ezekre ma is örömmel gondol vissza. Érettségi után Kolozsváron folytatta tanulmányait a Könnyűipari Technikum modelltervezési szakán. Diplomázása után, 1978-ban Margittára kérte a kihelyezését, mivel ez volt a legközelebb a szüleihez, szülőfalujához. Így lett margittai. Modelltervezőként, később technológusként dolgozott a helyi gyárakban egészen tavalyig, amikor nyugdíjba vonult.

– Amellett, hogy modelltervezőként dolgozott, tudott-e a festészettel is foglalkozni?

– Soha nem voltam hűtlen a festészethez, csak abban az időben kevesebb időt tudtam rászánni. Akkor a munkahely és a család volt az első, a képzőművészet egy kicsit háttérbe szorult. Ennek ellenére akkor is volt kiállításom a margittai művelődési házban. Viszont a technikumban aktívan dolgoztam, mivel művészeti rajzokat is kellett készítenünk. Amióta nyugdíjas vagyok, sokkal több időm van a festésre. A gyerekeink, Emőke és Botond már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, a férjem pedig támogat abban, hogy alkothassak. Engem lélekben gazdaggá és boldoggá tesz a képzőművészet. E téren most élem ki magam igazán. Gyakran hívnak meg alkotótáborokba, el is fogadom a meghívásokat.

– Hol állította ki eddig a festményeit?

– Nagyon sok helyütt volt közös és önálló kiállításom itthon és külföldön egyaránt. Az első csoportos külföldi kiállításunk mindjárt a rendszerváltás után Szegeden volt. Oda a margittai művésztársakkal együtt vittük el munkáinkat. Margittán az évek során folyamatosan voltak, vannak kiállításaink, főleg olyankor, ha valamilyen rendezvény kapcsán fel kell a városnak mutatni valamit. Ilyenkor a Polgármesteri Hivatal felkér bennünket alkotásaink bemutatására. Sajnos mi a 26 év alatt nem tudtuk meggyőzni az illetékeseket arról, hogy kapjunk egy alkotóházat. Pedig nagyon nagy szükség lenne rá, gondolok itt nemcsak a mostani, hanem a következő generációkra is. Voltak egyéni, illetve csoportos tárlataink Nagyváradon, Érmihályfalván, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, a Székelyföldön több helyen is, Magyarországon pedig Debrecenben, Budapesten és Miskolcon. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett Egy falatnyi Erdély elnevezésű kiállításoknak köszönhetően munkáink eljutnak a Magyar Házakba: Ausztriába, Kanadába és Svájcba is. Legutóbbi egyéni tárlatom idén tavasszal volt a váradi Tibor Ernő Galériában. Kolozsváron a Stars Galériában az utóbbi négy évben rendszeresen szerepelnek munkáim mind képzőművészeti, mind fotókiállításokon. Oláh József kortárs költőnk kérésére az első két kötetébe én készítettem az illusztrációkat.

– Mióta fotózik? Erre mi ihlette?

– Hét-nyolc éve kezdtem el aktívabban fotózni. Véletlenül kaptam rá. Láttam a fotóimon, hogy van szemem hozzá, ki tudok velük fejezni valamit. Ekkor elvégeztem egy fotótanfolyamot, autodidakta úton megtanultam kezelni a fotószerkesztő programot, és azóta ebben is örömömet lelem. Egy ideig aktív tagja voltam a helybeli Helios fotóklubnak, közösen állítottunk ki itthon és külföldön egyaránt. Önálló fotókiállításom Miskolcon volt. Ma már egyénileg dolgozom, de sok ismert, neves fotóművésszel tartom a kapcsolatot. Jóleső érzés, ha képeimet egy-egy kiállításon együtt láthatom az övéikkel.

– Van-e kereslet a festményekre? Meg tudna élni egy képzőművész az alkotásai eladásából?

– Valószínűleg elég nehezen. Én soha nem erre alapoztam az életemet. Volt szakmám, amiből meg tudtam élni. Jó lett volna festészetből élni, de tudtam, hogy ez megvalósíthatatlan álom. Volt rá eset, hogy adtam el a munkáimból, de a megélhetéshez, úgy gondolom, ez kevés lett volna. A művészet iránt fogékony embereknek nem igazán van pénzük arra, hogy festményekbe fektessenek be. Akinek pedig van pénze, az a nevesebb festők nagy értékű műveit keresi. Talán nem is azért, mert szereti mindennap látni, egyszerűen befektetésnek tekinti.

– Önök, margittai művészek, nem gondoltak arra, hogy létrehozzanak egy egyesületet? Így közösen talán erősebbek lennének, jobban tudnának érvényesülni, illetve pályázhatnának a működési költségek előteremtésére, esetleg alkotótáborokra.

– Az elmúlt 26 év alatt ez többször is szóba került, de sajnos nem jutottunk el a kivitelezésig. Úgy néz ki, mindenki inkább a maga útját akarta járni. Most ígéretünk van arra, hogy a felújított művelődési házban kapunk egy helyet, ahol együtt dolgozgatunk. Remélem, ez nem csak ígéret marad…

– Hogyan születik meg egy festmény? Jön az ihlet és megvalósítja, vagy elkezd festeni, és menet közben alakul ki a téma?

– Általában egy elképzeléssel kezdem el a munkát, de olyan is van, hogy csak leteszek egy színfoltot, játszadozom, és közben megjön az ihlet. Számomra a festés belső kényszer. Ebben tudok megnyugvást, lelki egyensúlyt lelni. Nekem ez a boldogság. A festészet az első és ez lesz az utolsó szerelmem is.

– Hogyan képzeli el nyugdíjas éveit?

– Szeretném azt folytatni, amit elkezdtem. Minél többet foglalkozni a képzőművészettel. Igyekszem minél több alkotótáborba eljutni, hisz nagy élmény találkozni művésztársaimmal, megosztani elképzeléseinket, tapasztalatainkat, élményeinket, terveinket. Igyekszem majd új technikákat felfedezni és új munkastílusokat alkalmazni, új szemléletekkel gazdagodni. Remélem, még sokáig tudok élni a szenvedélyemnek, és tudok alkotni a saját és a művészetkedvelők örömére.