Méhészek leszármazottai Belényessonkolyoson

Kevéssé ismert település a Fekete-Körös völgyében Belényessonkolyos, sokan nem is hallottak róla. Nem is egyszerű megközelíteni, bár a közeli fafeldolgozó üzem még a rendszerváltás után is jó megélhetést adott. Azóta elöregedett, megcsappant a lakosság.

Bizony, ha egy településre ráillik Thomas Hardy híres regényének címe, Távol a világ zajától, akkor Belényessonkolyosra ráillik. Belényesújlak felől balra kell letérni a kövesúton, de haladni csak lassan lehet, mert a megyei utat épp korszerűsítették ottjártunkkor, szeptemberben. Úti célunknál már várt ránk a Belényessonkolyos–Jánosfalva Társegyházközség lelkipásztora, Nagy Brigitta, valamint a falu egyik legidősebb lakója, Palkúc János.

Méhészek lakták

Belényessonkolyos a Fekete-Körös bal partján fekszik, közel Körösjánosfalvához. A nevét említő első írásos dokumentum 1422-ből származik, 1808-ig Sonkolyos, Sonkojos, Sunkujus változatban fordult elő. A falunév arra utal, hogy lakói méhészettel foglalkoztak (a sonkoly a méz kipergetése után visszamaradó lép). Híres fazekasok is éltek itt, de a XX. századra e mesterség kihalt.

Györffy István a múlt század elején járta be a vidéket,A Fekete-Körös völgyi magyarság című könyvében egyebek mellett ez áll Belényessonkolyosról: „…a Fekete-Körös szurdokának belső végénél, a Pontoskőnek nevezett sátor alakú bérccel szemben, a Fekete-Körös mentén fekszik. A községen keresztül folyik a Nagy-patak, van egy főutcája, három mellékutcája és több sikátora.”

A falu ma is így néz ki. Az 1880-as népszámláláskor 584 lakosa volt, közülük 286 román, 263 magyar, illetve 318 görög katolikus, 261 református. 1992-ben 875-en éltek itt, 483 román, 281 magyar, 111 roma; felekezeti megoszlás szerint 555 ortodox, 253 református, 34 görög katolikus. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás 139 magyart jegyzett fel.

Szép házak, tiszta porták

A református parókia felé menet rendezett portákat, szép házakat látunk, az utcák tiszták. A lelkészi hivatalban Palkúc Jánost kértem meg elsőként, hogy beszéljen a településről, a régi szokásokról, a gazdasági életről. Az általa elmondottakból kiderült, hogy a helyiek szorosan kötődtek a körösjánosfalvi fafeldolgozó üzemhez. „Minden sonkolyosi család legalább egy tagja ott dolgozott, ezek a szép házak abban az időben épültek, a gyár komoly jövedelmet adott az itt élőknek.” (Az 1923–1924-ben létesült, 1996-ig működő gyárról a 40 évet ott ledolgozott Palkúc János visszaemlékezéseit a néhai Miklós János tanár, belényesi munkatársunk tollából a Biharország 2014/4. számában olvashatják – szerk. megj.)

A belényessonkolyosiak mezőgazdasággal is foglalkoztak: „Itt minden talpalatnyi földet kihasználtunk, hogy megtermeljük az élelmet, a gyümölcsösökben a fák között is ültettünk valamit” – mondta Palkúc János. Majd hosszan beszélt a helyi szokásokról, hagyományokról, ezek egy része ma is él. „Az ’50-es évekig az volt a szokás, hogy karácsonyeste, az istentisztelet után a templom körül többen összegyűltünk, férfiak, nők, fiatalok, idősebbek, és elindultunk köszönteni, kántálni. Bejártuk az egész falut, ahol magyar család lakott, de úgy, hogy éjfélre befejezzük, hogy karácsony első napja ne érje az utcán az embert. Másnap a délutáni templomozás után bált szerveztek, az általában éjfélig tartott, a következő napon János-napoztunk. A fiatalemberek zenészekkel mentek a lányos házakhoz, többen egyik helyről a másikra jártak köszönteni a Jánosokat, ez nagy ünnep volt, hiszen sok volt a János a faluban. A szilveszteri mulatság is nagy jelentőségű volt a falu életében. A fiatalok reggel mentek újévet köszönteni a lányos házakhoz, és általában borral kínálták őket, mivel valamikor a hegyoldalban sok szőlő termett. Ma már nincs egy ár szőlőültetvény sem. Az újévi köszöntéssel elsőként általában a lelkipásztort kerestük fel, majd ő is jött velünk tovább két-három helyre. Jó hangú emberek élnek itt, nagyon szeretnek nótázni, de néptánccsoport vagy más hagyományőrző mozgalom itt nem volt” – emlékezett vissza beszélgetőtársam.

Az említett szőlőültetvény a ’90-es években ment tönkre. A gazdák úgy látták, nem érdemes foglalkozni vele, mert a termés nagy részét ellopták. Megtudtam, hogy Belényessonkolyoson ma 205 házszám van, de sok az üres porta, lakóik kihaltak vagy elköltöztek. A lakosok idősek, sok a nyugdíjas és az özvegyasszony. „Sajnos sok a nőtlen fiatalember, vannak legalább tízen, de kevés a lány is, így kevés a házasságkötés – jegyezte meg Palkúcz. – Amikor mi fiatalok voltunk – folytatta –, volt fonó, lányok béreltek ki egy-egy szobát főleg özvegyasszonyoktól, és ott igazi vidám élet zajlott, így ismerkedtek a fiatalok. De a fosztókában is jól érezték magukat, szólt az ének, ment a viccelés. Ezek igazi kalákák voltak, ma is meg lehetne szervezni. Sajnáljuk, hogy évek óta nincs magyar oktatás, de hogyan legyen, ha nem születnek magyar gyerekek?”

A II. világháború utolsó periódusa is emlékezetes időszaka a falunak. Beszélgetőtársamtól megtudom, hogy 1944 végén a sonkolyosiak nagy része – főleg a magyarok – kiköltözött az erdőbe, mert nagyon félt az esetleges megtorlástól, mint amilyen az I. világháború után történt Köröstárkányban. Sonkolyoson minden háznál volt ló-, ökör-, de legalább tehénfogat, arra minden értéket felpakoltak, és elvonultak az erdőbe. Voltak, akik az állataikat is vitték, csak a szárnyasokat hagyták otthon. Két hét múlva aztán, amikor a front átvonult, hazatértek.

Társegyházközség

Nagy Brigitta református lelkipásztor több mint két éve szolgál a gyülekezetben, előtte Várad-Velencén volt segédlelkész. Egyébként Szatmárnémetiből származik. A Belényessonkolyos–Jánosfalva Társegyházközség jó ideje létezik. Körösjánosfalván kevesebb magyar él, ott is van templom, de nincs parókia, ezért az egyházközség központja Belényessonkolyos. „Itt 132 református hívő ember van, húsz évvel ezelőtt még több mint 350 tagja volt a gyülekezetnek, ennyien is férnek be a templomba” – mondja a tiszteletes asszony. Vasárnaponként négy istentiszteletet tart, délelőtt és délután is mind a két templomban. „Mint általában a Fekete-Körös völgyében, itt is templomjárók az emberek, a hívek mintegy negyven százaléka látogatja az istentiszteleteket. A hazatérők is eljönnek az egyházi szertartásokra” – meséli a lelkipásztor, s hozzáteszi, hogy az elszármazottak is nagyon ragaszkodnak falujukhoz, egyházukhoz, nagyon erősek a rokoni kapcsolatok, családi ünnepekre összejönnek.

Amióta Nagy Brigitta itt szolgál, hat temetés volt, keresztelő egy sem, házasságkötés egy. Konfirmálás sincs évente, a mostani tíz vallásórás gyerek két év múlva konfirmál. A gyülekezet háromnegyede idős ember, de a papjuk szerint nagyon szívósak, és mondhatni, jó egészségnek örvendenek. A társegyházközség asszonykórusa egy időben rendszeresen fellépett, aztán egy ideig nem működött, de fél éve újra összeállt, s a tagok nagyon kedvelik. Nemrég a Fekete-Körös-völgyi Magyar Napokon szerepelt sikeresen Belényesújlakon.

Megszűnt az iskola

A református templom 1755-ben épült, idén renoválták, egy része belül is fel van újítva. Az istenháza megtekintésekor már az egyházközség gondnoka, Fenesi Ferenc János is csatlakozott hozzánk. Ő egyben a magyar érdekvédelmi szervezet helyi elnöke, az előző mandátumban tagja volt a várasfenesi helyi tanácsnak, hiszen Belényessonkolyos közigazgatásilag Feneshez tartozik.

„Családommal 2000 óta élünk újra Belényessonkolyoson. 1991-ben költöztünk Nagyváradra, ott dolgoztam, most Belényesben dolgozom. 2012–2016 között tagja voltam a helyi tanácsnak az RMDSZ színeiben, idén nem sikerült bejutnom.” Most a tanácsban sem Sonkolyos, sem Körösjánosfalva magyarságának nincs reprezentánsa, a három RMDSZ-es tag mind várasfenesi.

Az ivóvízhálózat még 2008-ban elkészült a faluban, de tovább kell bővíteni. Jó vizű ásott kutak is vannak, de minden házba be van vezetve az ivóvíz, és mintegy 80 százalékban a fürdőszobák is megépültek, ezért ki kellene építeni a szennyvízcsatornát, de csak a tervei készültek el – tudjuk meg. Fenesi Ferenc János véleménye szerint a község vezetői nem figyelnek eléggé Belényessonkolyos gondjaira, sőt az egész községet elhanyagolják. Példaként az Újlak és Sonkolyos közötti út javításának elhúzódását említi.

„Nem állunk rosszul – mondja az egyházközség anyagi helyzetéről immár gondnokként –, a hívek hozzájárulása mellett van az eklézsiának földje, azzal gazdálkodunk.” Hollandok segítettek az egykori református iskola rendbetételében; egy ideig itt működött az I–IV. osztály – csak román nyelven, mert gyerekhiány miatt a magyar oktatás már régen megszűnt. Aztán az önkormányzat kiköltöztette a tanintézetet, így a bérleti díjból már nincs jövedelme a református egyháznak. Az épület valóban szépen rendbe van téve, tágas az udvara, hatalmas diófa áll benne – ideális hely gyerekek számára. Ma üresen áll, „valamit kell vele kezdenünk”, mondja a gondnok.

Ugyanazon az úton térünk haza, nagyon szép a táj. A Fekete-Körös vize tiszta, a folyó partján kirándulók napoznak, páran a vízbe is bemerészkednek. Aztán erdők között visz az út Belényesújlakig, majd onnan a már járható országúton a megyeszékhelyre.

Deák F. József