Amit a színházról tudni illik

A nagyváradi eklektikus építészet egyik legszebb példája a színház épülete. Legdíszesebb része a neoklasszicista főhomlokzat, a főtengely kiemelésére a középrész elé nyílt oszlopos csarnokot – portikuszt – tervezett a bécsi Fellner és Helmer cég, háromszögű oromzattal, azaz timpanonnal.

A színház timpanonját allegorikus domborművek ékesítették: középpontját egy három méter magas nőalak foglalta el, Patrona Hungariae, egyik kezében a magyar címeres pajzzsal, másik kezében karddal. A főalaktól jobbra két női dombormű volt látható. Az álló alak a zenét ábrázolta, a mellette fekvő nő álarccal kezében a színművészetet jelképezte. A főalaktól balra levő szakállas férfi, kezében lanttal, a költészetet szimbolizálta. Mögötte volt a tragédia megszemélyesítője, egy fekvő férfialak, kezében tőrrel.

Az első híradás a timpanonbeli kompozícióról a Nagyvárad napilap 1900. április 24-i számában jelent meg: „Nap-nap mellett mind ékesebben bontakozik ki a színház meglepően szép képe a munkásállványok égnek meredő gerendáinak sűrű erdejéből. Immár a gyönyörű palota homlokán ott ragyog a pompás dísz: a szoborcsoportozat, mely a színművészet apoteozisát alkotja. A szobormű alakjai műkőből vannak formálva, s a tragédiát, vígjátékot, irodalmat s zenét személyesítik. A csoport a homlokzat háromszögében, az úgynevezett timpanonban van elhelyezve, s Peller Ferenc nagyváradi szobrász ízlését, ügyes kezét dicséri.”

A színház felépítése után két és fél évtizedre már hullani kezdtek a timpanonról a domborművek darabjai, s ez 1930-ban tragédiához vezetett, amint az Nagy Béla színháztörténész kutatásaiból tudható. Ebben az évben egy viharos tavaszi éjszakán a szemközti konflisállomásról a kocsisok bemenekültek a zivatar elől a portikusz alá, de egyiküket egy lezuhanó, több kilós szobordarab annyira megsebesített, hogy később belehalt sérülésébe. Ezután a hatóság leverette a még megmaradt domborműveket, és a timpanon mezejét simára vakolták. Az allegorikus domborműveket majd csak 2008 tavaszán rekonstruálta hitelesen Deák Árpád szobrászművész.

1900 júliusában meghozták a budapesti Mayer cégtől a víg- és szomorújáték műkőből készített két allegorikus szobrát, ezeket szeptemberben a színházba vezető lépcsősor két szélére állították fel. Ezeket is Deák Árpád restaurálta 2008-ban.

Amilyen göröngyös út vezetett a színház építéséről szóló határozat megszületéséig, legalább olyan nehezen született döntés a színház névadása ügyében. Elsőként az 1900. május 11-i közgyűlésen került szóba a jövendő színház neve. Kuncz Gusztáv felvetette, hogy Városi Színház legyen a neve, szemben a Szigligeti Társaság átiratával, melyben a Szigligeti Edét javasolták. Bulyovszky József polgármester javaslatára ekkor még elhalasztották a döntést. Másnap Kurländer Ede a Nagyvárad cikkírójaként támadta Kuncz javaslatát. Mint írta: „Ennél sokkal megfelelőbb volna Nagyváradi Nemzeti Színház, vagy Nagyváradi Népszínház, de legmegfelelőbb a proponált Szigligeti Színház.”

Más véleményen volt Halász Lajos újságíró, aki a Nagyváradi Napló hasábján május 19-én így írt: „Dilemma előtt áll a városi közgyűlés, nem tudja, a most épült díszes színházat miképp nevezzék el: Városinak vagy Szigligeti Színháznak? A nagy többség az előbbi elnevezést óhajtja, de attól fél, hogy ha szíve hajlamai szerint cselekszik, akkor akadni fognak többen, akik kegyetlenséggel vádolják Szigligeti iránt, lesz olyan is, aki tudatlanságot is imputál nekik, azt mondván, hogy a Szigligeti név leszavazásával csak azt mutatták ki, hogy nem tudják, ki volt Szigligeti Ede. […] Ezt a színházat végtelen sok küszködés után, jelenleg még ki sem számítható áldozatok árán Nagyvárad város építtette az adófizető polgárok sok-sok ezer filléreiből, kell tehát, hogy a színház elnevezésében kifejezést nyerjen, hogy ez a színház városi színház, a polgárság tulajdona, édes mindnyájunk büszkesége. […] Neveztessék ezért a mi színházunk egyedül és kizárólag Városi Színháznak…” Mintegy kiegészítésként azt is javasolta, hogy Szigligeti Edének állítsanak egy mellszobrot a színház elé.

A város közgyűlése június 15-én tűzte napirendre a színház nevének kérdését. Amint az a Nagyvárad másnapi számában olvasható, igencsak megoszlott a bizottsági tagok véleménye, és heves vitába torkollt a szópárbaj. A név szerinti szavazás viszont meglepő eredményt hozott: 33 nem és 33 igen szavazat született arra a kérdésre, hogy Szigligeti Edéről nevezzék-e el a színházat vagy sem. Ilyen esetekben a döntés a polgármesterre marad. Bulyovszky igennel szavazott, amit lelkes éljenzés és nagy zaj követett. Így tehát Nagyvárad színházát Szigligetiről nevezte el a város törvényhatósága.

Nem hagyta szó nélkül a történteket Ady, így kommentált lapjában: „…A bodonosi szénharc semmi ahhoz képest, amilyen harcokat ezért a mi agyondíszített kis színházunkért vívunk. Már a neve is micsoda csetepatét szült. Városi vagy Szigligeti?… A harc elült, az új színház neve: Szigligeti Színház. […] Azt a már túlságosan is díszelgő kis színházat Nagyvárad város emelte. Olyan hatalmas áldozat árán, amit az idegen méltányolni nem tud. Deszkája mindnyájunk katedrája lesz. Ebben a mi csoportokból álló társadalmunkban mindenki meg akarja kapni ízléséhez és igényéhez képest áldozataiért a renumerációt. A tragédia nem foglalhatja le, az operett sem. A Szigligeti-repertoár legkevésbé. Haragudjanak meg rám, de az összes színpadra termett darabok közt a színmű nevezhető leginkább efemer becsűnek. Egy kurta, sokszor nagyon is átmeneti korszak pillanatnyi felvétele, mely óriási hatást tehet azokra, kik a lekapott vidéket és mozgó bábujait ismerik, de ránk legfeljebb érdekességével hathat. Szigligeti nagyságából ez mit sem von le, de darabjaiból igen. A színház azonban, mely minden kornak, de elsősorban a jelennek tükre, nem szolgálhat eszközül a köteles kegyelet könnyű leróvására. Színházat elnevezni egy elmúlt kor – bár tagadhatatlanul – zseniális rajzolójáról nem lehet. Szigligeti emlékét szobor őrizze! A nagyság mindenkori értékének szimbóluma a szobor. Szobrot érdemel Szigligeti, s városi nevet a színház, melyet Nagyvárad város annyi érdemmel és áldozattal emelt a kultúra nemesítő csarnokául…” (Szabadság, 1900. június 17.)