A megtalált egyensúly

HERMAN FERENC sok vegyértékű művész. A Színművészeti Egyetem elvégzése után jött Nagyváradra, nem üres kézzel: utolsó egyetemi évében készített egyéni műsorát hozta, a XX. századi irodalom emblematikus figurájáról, az első világháborút derekasan megjárt Svejkről szóló történetet –színpadra készen.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A váradi közönség hamar megérezte és vonzónak találta Herman Ferenc mindig adni kész jellemét. A magam részéről nagyon szívesen emlékszem az utóbbi évek talán legsikeresebb szilveszteri összeállításában, a Képzeld, beteg! című műsorban nyújtott Liliom-paródia és önparódia keverékéből gyúrt alakítására. Aztán eltűnt a színpadról, később más és más, élet alkotta-nyújtotta helyzetekben találkozhattunk vele. Most az R&R Könyvkiadó kávéházzal összekötött két egysége közül a várbeli szalonnak a működtetője, teljes megelégedettségben.

– A fentiekből is azonnal kiderül, hogy Herman Ferenc nem ellensége a váltásnak, a pályamódosításnak. Ilyen, folyton újat kereső alkat, vagy a nyüzsgő külvilághoz tud másoknál esetleg gyorsabban, jobban alkalmazkodni?

– Kívülről is, belülről is kapom a késztetést. Ha a színházat nézzük, akkor ott régen megvoltak a jól bejáratott karaktertípusok, annyira, hogy szinte elképzelhetetlen volt köztük az átjárás. Ma már ez csak maradványaiban él, hiszen egy mostani színésznek mindent kell tudnia: például a mozgás vagy az ének ugyanolyan fontos, mint a tragikai vagy komikai beszéd megfelelő modulálása. Az pedig, hogy a pályamódosítást mennyire tudjuk elfogadni, emberi önbecsülés kérdése. Véleményem szerint a legfontosabb a prioritások felállítása, vagyis hogy mi a fontos: ha a szakma, akkor arra, ha a család, akkor viszont arra kell összpontosítani, mivel csakis így lehet megtalálni az egyensúlyt. Nekem nagyon nehéz döntés volt, amikor eljöttem a színháztól; én mondtam fel, mert úgy éreztem, első a család. Nem tudtam, mi következik majd, egy évig depresszióban voltam, de szép lassan megtaláltam a belső egyensúlyt. Mindig életelvem volt, hogy magammal legyek feltétel nélkül őszinte, vagyis mindig világosan lássam, mikor van igazam, és mikor nincs. Ugyanakkor nemcsak azt kell tudnom, mit csinálok, hanem azt is, miért. És az embernek nem kell az egész világot a vállán cipelnie, elég a magunk baja. Amikor megszületett a kislányom, teljesen átértékelődött az életem. Elkezdtem a gyerekek nyári táboroztatását szervezni, beindult a színjátszó csoport, szabadúszóként pedig vállalok szerepeket is. A Napraforgó táborok egyre népszerűbbek, évről évre többen és többen jelentkeznek. A színjátszó csoportot a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium tanulóival kezdtük, de most már 7–12 évesek is bekapcsolódnak, akár más iskolákból. Nagyon élvezik a gyerekek, különösen most, mert a várbeli könyvszalonban bőven van helyünk, és kialakítottunk egy játszóházszerű teret. A szerepvállalás különböző, hiszen az MM Pódium Színház művészeivel szerződéses alapon gyakran fellépünk közösen, felújítottuk és többszemélyesre átdolgoztuk a Svejket, zenei aláfestést is kapott, s az eredeti 50 percesről másfél órásra bővült. Folyamatosan játsszuk. Két filmszerepet is elvállaltam, az egyik a whiskys rablóról szól, a másik egy rövidfilm. Az igazi most mégis a könyvszalon, ahol megtaláltam az egyensúlyomat, az életem értelmét.

– Megmagyarázná?

– Együtt van minden, amit eddig csináltam: decembertől növekvőben a forgalom, könyvbemutatókat szervezünk, humorestet, nótaestet, dzsesszkoncertet, legutóbb pedig főzőtanfolyam indult, helyesebben az egészséges életmódhoz elengedhetetlen gyakorlati tudnivalókkal kapcsolatos tevékenység. Nagyon jó, hogy a közönséggel együtt lehet építeni a kisebb-nagyobb közösségeket, egyre több diákszervezet jelentkezett, hogy találkozókat, csapattréningeket szervezzenek nálunk. Minden fiatalnak van itt helye, s ha valaki – bármilyen művészeti ágban – meg szeretné mutatni, mit tud, mit alkotott, itt lehet zenélni, kiállítást rendezni, felolvasni, egyéni műsorral fellépni. A nyugdíjasok egyesületi tagjai is találkoztak már nálunk, öröm volt látni, milyen jó hangulatban nótáztak. Könyvvásárt, kézművesvásárt szerveztünk, az emberek jól érzik itt magukat, és én is nagyon jól érzem magam, amikor látom, hogy mosolyogva távoznak. Arról nem is beszélek, milyen megelégedéssel veszem, hogy egyre többen, nagydiákok csakúgy, mint felnőttek, térnek be olvasni. Olyan ez a hely, ahová szívem szerint elhívhatom az embereket egy jó kávéra, teára, könyvbemutatóra, előadásra, egyszóval mosolyt fakasztani az arcukra. Másokkal együtt lenni – ebben találtam meg a belső egyensúlyomat, és azt hiszem, az embernek általában is erre van szüksége. Nem a tömegmagányra, hanem az emberi szóra. Minden péntek este van társasági klub, bármilyen ötletet szívesen veszünk. Az emberek jönnek, beszélgetnek, társasjátékokat játszanak, olvasgatnak, amikor pedig megérkezik a jó idő, kint majd berendezzük a teraszt, még kellemesebb lesz. Máris vannak visszajáró családok, társaságok. És mindez egy véletlenen múlt, ha elismerjük a véletlen létjogosultságát, de ha nem, akkor kicsit nagyképűen karmának is mondhatnánk.

– Elmondaná a történetet?

– Nagyon szívesen. A feleségemmel bútorcserét terveztünk, és megegyeztünk, hogy eladjuk a foteleinket. Meghirdettük, és jelentkezett is a Veres házaspár, az R&R – Ratio & Revelatio Kiadó tulajdonosai. Megegyeztünk, csak annyit kérdeztünk, tudhatnánk-e, hová kerülnek a bútorok. Elmondták, hogy kibéreltek két helyiséget könyvszalonnak. Szó szót követett, s most itt vagyunk: feleségem a belvárosi szalonban, én pedig a várbeliben dolgozom.