Apja Kanadából, ő Magyarországról jött haza az Érmellékre

Vannak emberek, akiknek életútja regénybe illő. Akik akkor is vállalják a kockázatot, amikor mások elkerülik. Ilyen a Székelyhídon élő, szalacsi származású SZABÓ TIBOR agrármérnök, aki arról híres, hogy 1988 júniusában családjával, feleségével és öt gyermekével átszökött Magyarországra. No meg arról, hogy néhány év múlva visszajött.

Húsvét előtt kerestem fel székelyhídi otthonában Szabó Tibort; élettársával, Kelemen Ildikóval kedvesen fogadtak. Nem kellett nagyon noszogatni a házigazdát, hogy meséljen életéről, családjáról.

Pékségvezető kőműves

„Nagyon népes család a mienk. Szüleim Kanadában házasodtak össze. Az úgy történt, hogy apám 1925-ben kiment Kanadába, és utána kivitette a menyasszonyát – úgy hívták ezeket abban az időben, hogy postamenyasszonyok. Apám kőművesmester volt, Károlyban tanulta a szakmát, az úgymond városi-falusi kőművességet, mert akkoriban megkülönböztették a kétféle építkezési módot. Apám, miután a katonaságból leszerelt, Konstancára ment dolgozni, ott döntötték el több barátjával, munkatársával, hogy kimennek Kanadába, mivel kedvezményes áron utazhattak a hajón. Kanadában kocsis lett egy pékségnél. Egy reggelre a kemence beszakadt, s apám mondta a tulajdonosnak, hogy ő meg tudja javítani. Meg is történt, a kemence újra működőképes lett, apám kapott érte egyheti bért. Másnap reggel a tulaj – aki egyébként orvos volt – várta, arra volt kíváncsi, hogyha megkapta a bérét, akkor is bemegy-e dolgozni, persze apám a megszokott időben munkába állt. A tulaj ekkor rábízta a pékség irányítását; ő is magyar volt, ezért könnyen megértették egymást. Egy adott pillanatban mind, akik ott dolgoztak, szalacsi származásúak voltak. Apám úgy tervezte, hogy tíz év alatt vagy szerez valami vagyont, vagy sem, de ezután hazajön. Két testvérem ott született – egyébként nyolcan voltunk testvérek. Közben egy gazdag szalacsi ember átköltözött Magyarországra, és apám a hazaküldött pénzén megvásárolta annak az itt maradó javait. A falu központjában, nagyszerű helyen, egy régi udvarház lett a család tulajdona. Amikor apám végleg eldöntötte, hogy hazajön, a kanadai orvos, a pékségtulajdonos kérte, hogy ne menjen, mert háború lesz Európában – 1935-öt írtak ekkor –, de apám azt mondta, én nem politizálok, én ezért jöttem ki, hogy keressek annyi pénzt, amiből otthon, Szalacson meglesz a családomnak mindene. Haza is jött, és pár hónap múlva a román hadseregben kötött ki, behívták kiképzésre, nyolc hónapig tartott. Miután kitört a világháború, most már mint magyar katonát kivitték a frontra, s három évig szolgált.”

Agrártudományi Egyetem

Házigazdám az elbeszélésnek ahhoz az időszakához érkezik, amit már ő is átélt.

„Édesanyámnak köszönhetően mind a nyolc gyermeknek tanulnia kellett. Volt, aki mesterséget tanult, mások egyetemet végeztek. Amikor én kijártam a hét osztályt – sajnos ekkor már édesanyám nem élt –, Székelyhídon folytattam a középiskolát, ott is érettségiztem. Az egyik sógorom agrármérnök volt Székelyhídon, az ő farmján dolgoztam minden nyári vakációban, megszerettem ezt a munkát, és eldöntöttem, hogy én is agronómiát fogok tanulni. Sikeresen felvételiztem a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre, a legjobb volt akkor az országban. Emlékszem rá, az öt év alatt 48 tantárgyunk volt, amit ma is soknak tartok, de nem volt mit tenni – még meteorológiát is tanultunk. Az egyetemet 1970-ben fejeztem be. Abban az időben a végzősöket országos szinten helyezték ki munkahelyre. Akik éltünk, emlékszünk rá, hatalmas árvíz volt akkor Erdélyben, ezért sokunkat már nem Moldvába, hanem Erdélybe helyeztek ki, mert szükség volt az agrármérnökökre. Engem Szatmár megyébe, egy Pele nevű faluba helyeztek, addig nem is hallottam róla. Egyik testvérem motorbiciklivel vitt el oda, jött velünk a sógorunk is. Mire odaértünk, mind olyan porosak voltunk, hogy nem lehetett ránk ismerni. Egy nádfödeles házban volt a téesz irodája. Ott örültek, hogy jött egy új mérnök a faluba. De nem dolgoztam egy napot sem Pelében, mert felhívattak Szatmárra a Mezőgazdasági Igazgatóságra. Az igazgató azt mondta, úgy gondolták, hogy inkább Pírban [Szilágypér – szerk. megj.] dolgozzak, ott nagyobb szükség van agrármérnökre, ott van a legjobb kertészet a megyében. A falut jól ismertem, hiszen csak néhány kilométerre van Szalacstól. Elfogadtam az ajánlatot. A kertészet a gyöngyszeme Pírnak, háromszáz hektáros. Száz hektár vetett terület volt, kétszázat viszont palántolni kellett. A farmon állandó jelleggel negyven asszony dolgozott, és még mások is bedolgoztak. Majd öt évet töltöttem ott, közben megnősültem, a feleségem székelyhídi matematika szakos tanárnő volt, és ekkor már négy gyerekünk volt. Nagyon nehezen szabadultam el a kertészetből. A Szatmár megyei vezérigazgató azt mondta, ha mindenáron menni akarok, elenged Biharba, de előtte az egyik faluban ki kell építenem egy 250 hektáros gyümölcsöst. Márciusban történt, nagyon sokan besegítettek, a megyéből szinte mindegyik téesz; 22 parcellát alakítottunk ki, francia- és kajszibarack-ültetvény lett, május elsejére be volt fejezve a nagy munka. Elismerésként üdülési jegyet kaptam a Fekete-tenger partjára, augusztusban a családommal elmentem. Decemberben az igazgató elengedett.”

Átszöktek

Szabó Tibor 1976. január elsejétől dolgozhatott Bihar megyében. Kiskerekibe kapott kinevezést, s öt évig volt ott agrármérnök. Később Érolasziba került, majd az érköbölkúti mgtsz főmérnöke lett. 1985-ben került Székelyhídra, ugyancsak főmérnökként, majd farmvezetőként.

„Magyarországról 1988-ban már nem adták vissza azokat, akik átszöktek a határon, ezért mi is minél hamarabb el akartuk hagyni az országot. Már márciusban át akartunk szökni, de sok volt a bizonytalanság. Aztán kidolgoztam egy nagyon aprólékos tervet, hogy miként is tud majd az egész család együtt átszökni. Megbeszéltük, hogy június 16-án délben indulunk. Reggel a téeszben végeztük a napi munkát, s én kértem egy autót, hogy kimenjünk cseresznyét szedni. De a kocsit javították, csak délfelé kaptuk meg. Az autó a lakásunk kertje melletti utcában várt ránk, teherautó volt, szalmabálák voltak rátéve. Anyósom – ő nem volt beavatva – ott ült a házunk teraszán; máskor a déli órákban mindig lepihent, most érdekes módon nem. Felszálltunk az autóra, és átmentünk az Ér-patak hídján egy olyan helyen, ahol nem voltak munkásőrök, sem határőrök. Nekem volt engedélyem, kimehettem a határhoz közeli mezőre, de a többiek nem. Végül is Csokaly felé mentünk, közel ahhoz, ahol ma aszfaltos út vezet a határátkelőhöz. Ezzel a kerülővel már Székelyhíd felé tartottunk. Amikor odaértünk, egy román kiskatona, határőr, egy kutyával, megállított bennünket. Azt mondtuk, répakapálásból jövünk, és megyünk Székelyhídra. Közben megkínáltam cigarettával, tudtam, ez mindig kell a katonának. Amikor ezen az úton átmentünk, leugráltunk a kocsiról, velünk volt még két személy, ők is velünk tartottak, a sofőr is szeretett volna, de azt mondtam, hogy az autót vissza kell vinni a téeszbe. Az álmosdi úton egy nagy bokros részbe húzódtunk be, egyikünknél volt vagy két deci víz, mindenki ivott belőle egy-egy kortyot. Majd elindultunk Álmosd felé. Az úton találkoztunk egy emberrel, aki a biciklijét tolta, megkérdeztük, hol van itt valamilyen hatóság, hogy jelentkezzünk, most szöktünk át a határon. Ő elirányított bennünket, eljutottunk a bagaméri határőrséghez, egy tiszt megcsinálta számunkra az ideiglenes papírokat, a tartózkodási engedélyt. Emlékszem rá, mindenki nagyon kedves volt, és bámultak bennünket, hogy miként tudtunk így kilencen átszökni. Aztán kocsival a kaszárnyába vittek bennünket, egy kilencágyas szobát kaptunk és két kiskatonát, akik vigyáztak reánk, tőlük érdeklődtünk, megnyugtattak, ne féljünk, nem lesz semmi problémánk. Majd egy tiszt faggatott, megkérdezte, ki a vezetője ennek a »delegációnak«, mondtam, hogy én. Ő erre azt mondta: »Ember, maga normális?« Majd sok mindenről kérdezett, én mondtam a reális dolgokat, ami körülöttünk történt, minden érdekelte, majd azt kérdezték, hová akarunk menni. Mondtuk, hogy Budapestre. Kaptunk háromezer forintot, egy ideiglenes tartózkodási kártyát, végül eljutottunk Debrecenbe, egy ismerősünkhöz. Reggel a vonathoz mentünk, az egész csomagunk egy szál táska volt – azt is a vonaton felejtettük. Amikor megérkeztünk Budapestre, várt ránk az ismerősünk, aznap ünnep volt, bográcsosfőzés, vasárnap elmentünk a templomba. Hétfő reggel elmentünk a munkaelosztó irodába, kérdezték, hol szeretnék dolgozni, mondtam, mint agrármérnök egy állami gazdaságban. Kettőt ajánlottak fel, végül is a Pilishegyi Állami Gazdaságban kötöttünk ki. Másnap már ott voltunk, én megbeszéltem az ottaniakkal, hogy mi is lesz a teendőm, majd visszatértünk Budapestre; a gyerekek és a feleségem dolgait is meg kellett oldani. A gyerekeket egy nagyon jó nevű iskolába sikerült beíratnunk. Másnap kimentem dolgozni, lakást is kaptunk. Amikor a családdal megérkeztünk, mindent, ami kellett, megkaptunk: bútorokat, ruhaneműt, mindent, nagyon sok ennivalót is. A ház elé volt minden lerakva, az igazgató azt mondta, azért, hogy sohase tudjuk meg, ki adta – még ma is meghatódom, ha erre gondolok. Egy este, 1989. október 13-án beállított hozzánk kilenc gyerek Székelyhídról, a feleségem bement velük az idegenrendészetre. Amikor jöttek vissza, a feleségemet, ahogy leszállt az autóbuszból és át akart menni a túloldalra, egy nagy sebességgel közlekedő Skoda autó elütötte. Tizenhat métert repült, minden része összetört. Én kint voltam a határban, amikor jöttem haza, láttam, hogy nagy tömeg van a házunk előtt, valaki szólt, a feleségem van a mentőben. Többet sohasem beszéltünk, három nap múlva meghalt. Én átkértem magam az állattenyésztő farmra, így korán kellett kelnem, de többet voltam nappal otthon, és tudtam foglalkozni a gyerekekkel.”

Hazajöttek

Romániában is végbement a rendszerváltozás, házigazdám ezért 1991-ben úgy határozott, hogy hazatér.

„A gyerekek közül kettő hazajött velem. Közben én összejöttem egy szalacsi doktornővel, összeházasodtunk. A saját földünkön gazdálkodtunk, a feleségem családja és mi is visszakaptunk tíz-tíz hektárt. A földtörvény megjelenése után a gazdáknak visszajáró földek kimérésével is foglalkoztam. Közben jó néhány évig egyik szervezője és szóvivője voltam az Érmelléki Borversenynek, melyet minden évben megrendeznek Székelyhídon, de ma már nem csinálom, átvették a helyemet a fiatalabb nemzedék tagjai. Most nyugdíjas vagyok, várom, hogy betöltsem a 70. életévemet, éppen ez év májusában. Ma már csak kicsiben gazdálkodom, csak a ház körül. De amióta visszajöttem Magyarországról, bejártam a fél világot, voltam Indiában, Kanadában, az Egyesült Államokban, Angliában, Görögországban, de más országokban is. Most van egy fiatal párom, vele élem napjaimat. Kissé visszahúzódva élünk, ehhez sok minden hozzájárult, amit majd egy másik beszélgetéskor elmondok.”

Deák F. József