Nagyszalonta legmostohább sorsú fia (1.) Sinka István költõ, író

Nomen est omen – a név végzet, a név intő jel. Erdélyben, ahonnan apai ágon származott, a nagyon szegényeket, a betegeskedőket illették a „sinka” jelzővel. Sinka Istvánnál mélyebbről, nagyobb szegénységből, nyomorból, kiszolgáltatottságból, szenvedésből nemigen jött költő a magyar irodalomba, de talán még a világirodalomba sem.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Egy, a középkorban megrekedt világról, a látható magyar társadalom alá szorult pásztori-paraszti népréteg kegyetlen életmódjáról, a magas kultúra alatt megőrződött, lefokozottságában is a teljesség élményét hordozó, archaikus, mágikus-mitologikus létérzékelésről és kifejezésmódról hozott üzenetet Sinka, miként Kodály és Bartók is. Azzal a különbséggel – többek között –, hogy neki nem másoktól kellett begyűjtenie az ősi magyar népi látásmód, a népköltészeti hagyományvilág szemléleti és formai elemeit, elég volt önmagát vallatóra fognia.


Nevében hordozta a sorsát
„Születni Szalontán születtem a Nagy-Csegőd utcában, a Bozsár féle házban… Anyám vallomása szerint az érthetetlen dolgok egész sora történt, amikor születtem” – kezdi Fekete bojtár címû önéletrajzi vallomását a költő, s mindez 1897. szeptember 24-én egy hidegen záporozó éjjelén esett meg. Apja, Sinka János, régi bihari ridegpásztor-család sarja, a fiú emlékezete szerint „befelé élő, hallgatag, nagy ember volt”, aki „szerette a könyveket, az írást”. Anyja, a román Nucz Erzsébet (Nuţiu Elisabeta) a közeli Madarász valamelyik pusztájának zsellérházából került a szomszédos városba. Házasságukból három fiú, János, Ferenc és István és egy kishúg, Erzsébet származott.
Már gyermekkora is kemény küzdelem a puszta létezésért. Csakhamar tudomásul kell vennie: nem nagy dicsőség egy szegény juhász fiának lenni; inkább takargatni való. Hiába tanul kitűnően, tanítója sem tud rajta segíteni. A „cipősök”, a tehetősebb nebulótársai őt, a mezítlábast, kirugdossák az első padból. Alig tölti be a tíz esztendőt, négy elemi után kisbojtárnak szegődik. A gimnáziumhoz csak annyi a köze, hogy építéséhez téglát talicskáz. Bár nagyon szeretne továbbtanulni, még álmodni sem mer róla. Apja s bátyja egymást követően kidől a sorból: tüdőbaj viszi el őket. Noha még gyermekkorú, de egyedül kell állnia a sarat, s magamagát megvédenie kegyetlen gazdái haragjától. Napokig le sem hunyhatja szemét, míg meg nem szokták a juhok. Ha elered a végevárhatatlan eső, este úgy alszik el, hogy gőzbe borul rajta a lucskos gúnya. Ha pedig nagyon fázik, egy párálló trágyadomb kínál számára a hideg elõl „menedéket”.


Egy bojtárgyerek „professzorai”
A nomád ridegpásztorkodás miatt gyakran a teleket is a szabadban tölti. Örökös fázás, éhezés, megaláztatás az osztályrésze, a tanyasi juhászok sorsát éli. Ebből a sívó világból álmodja magát – gazdája és környezete gúnyolódása, bamba értetlenkedése közepette – költőnek. Egy arra vetődő vándor asztaloslegénynek köszönhető emlékezetes találkozása az irodalommal: egyetlen, megszolgált bárányát vele cseréli el Petőfi összes költeményeiért. Mire végigolvassa, kialakul életcélja: „költő leszek, ha rámegy az egész életem, és ha az egész élő világ minden hatalma ellenem jön is”.
Minden a keze ügyébe kerülő betűt megkaparint: régi újságokat, ponyvákat, kalendáriumokat. A kemény nappali munka mellett éjszaka az istállóban, egy mécses világánál olvas, amíg a gazdája hagyja. Amikor őszi-téli legeltetésre tereli a nyájat, szabadabbnak érzi magát: sebtiben összerótt kunyhójában vagy az Isten szabad ege alatt, dolga végeztével zavartalanul olvashat. Szűrének két elkötött ujja a könyvtára. Így szerez a pusztán, a birkák mellett az iskolázottakon is túltevő műveltséget. Amint maga írja: három kiváló professzora volt: Jézus (pontosabban az édesanyjától kapott Biblia), Petőfi és… Tolsztoj. Első verse úgy születik, hogy egy vénasszonyt hall énekelni. Napokig motoszkál fejében a dallam és a ritmus, majd előkotor egy tintaceruzacsonkot, és csizmája szárára följegyzi a magától kibomló sorokat: „Oh, szállj pipám drága füstje, dohányom foszló ezüstje, s lengj messzi a puszta mélyén…”
Már kezdeti, ösztönös próbálkozásaiból is elemi erővel tör a felszínre a költőiség. Első zsengéi a ridegpásztorkodás körülményei között elenyésznek, egy részüket emlékezetből írja újra. Kezdeti verseinek tematikája – mi is lehetne egyéb? – a kisvilág, amelyikből vétetett. Aztán páratlan sűrűségű balladáinak vissza-visszatérő motívuma ez: „Dús András juhász volt, / már fekete a képe, / leásták pihenni, / le a fák tövébe. / Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta – / ... Istenem, magyar volt: / Szóljon, aki látta.”