Nagyszalonta legmostohább sorsú fia (3.) Sinka István költõ, író

Sinka költészete a harmincas-negyvenes évek népi mozgalmától, népi irodalmától nem függetlenül, de azokhoz képest is egy sajátos, egyedi minőséget képviselve bontakozott ki.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

„Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza” – írta róla Németh László, s ezzel arra utalt, hogy a pásztori, paraszti élményvilágból – melyben ősi mítoszok, hiedelmek, népdalok, népballadák őrződtek meg – táplálkozó, ösztönös tehetségű költő verseiben évezredes történelmi tapasztalatok és érzések sűrűsödtek össze: „Nagyanyáim s szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán, / hogy keljek fel a virágok közül / s induljak el a dalok jussán” – írta a költő a Vád című 1939-es gyűjteményes kötete mottójaként.
Az éhhalál küszöbén
Újabb fordulat következett a költő életében, amikor fokozódó küldetéstudattól lelkesítve, 1937-ben Budapestre költözött. Közelebb kívánt lenni a népi írók csoportjához, velük együtt vívni a harcot a kisemmizettek érdekében. Reményeiben csalatkoznia kellett: a puszták mostoha sorsú fia a nagyvárosi nyomorral szembesült, munkát nem talált, napi tíz-tizenkét fillérből éldegélt, éhhalál veszélyével került kórházba. A szűk esztendőknek az áldozatos könyvkiadó, Püski Sándor vetett véget. 1939-ben jelentette meg összegyűjtött verseit. Ezután minden évben új kötettel jelentkezett: novellákkal, balladákkal, elbeszélő költeménnyel, kétkötetes önéletrajzzal, a Fekete bojtár vallomásaival, amelyből hányatott sorsa, pokoljárása a legteljesebben ismerhető meg.
Költészete balladáiban teljesedett ki igazán. Balladáskönyv (1943) és Hontalanok útján (1943) című köteteiben régi mágikus szertartások, népi hiedelmek és szokások motívumait használta fel a szegényparasztság nyomorúságának bemutatásában. Versei mellett meg kell említenünk Sinka prózáját is. Első novelláiban (Harmincnyolc vadalma, 1941) olyan realista elbeszélő jelentkezett, aki a szegényparaszti világ eseményeit, atmoszféráját az átélt valóság hitelével jeleníti meg. Legjobb prózai műve, a Kadocsa, merre vagy (1944) című kisregénye saját élményeit – a bojtárgyerek öntudatra ébredésének útját – mérte fel forró lírai indulatokkal, a verseihez hasonló balladás szerkesztés eszközeivel. Novellái általában ugyanazt a keserű, sötét életszemléletet közvetítik, mint versei, derűsebb hangot csak kivételesen szólaltatnak meg a Fütyöri-történetek (Fütyöri és a hét vadász, 1940), melyeknek betyáros hőse Ábel és Kakuk Marci bojtár-rokonaként éli át jóízű és vidám kalandjait.
Az ÁVÓ célkeresztjében
Sinka István többször is összeütközött a mindenkori hatalommal. Mind a német nemzetiszocializmustól, mind a szovjet kommunizmustól s magyar követőiktől elhatárolta magát, a nyilasokat is idegenekek nyilvánította a magyar néptől. A harmincas évek végétől kötetei, versei a cenzorok és főügyészek gyakori céltáblái voltak lázító, forradalmi tartalmuk miatt, a kommunista hatalomátvétel után mégis kiszorították az irodalmi életből. Nem csoda, hogy verssel köszöntötte az 1956-os forradalmat (Üdv néked, Ifjúság), s kötetei csak 1961-től jelenhettek meg újra. 1945 után nyíltan szembehelyezkedett a szocialista átalakulással, és hosszú időre kívül rekedt az irodalmi életen.
Az ’50-es években a fióknak írt, illetve barátai néhány példányban leíratták vele legújabb verseit, és kis füzetekben, kéziratos formában terjesztették, így segítették szerény megélhetéshez. Szűk körben Sinka-esteket rendeztek, de jószerével minden megnyilvánulását följelentették az államvédelmi hatóságánál. Meg nem alkuvása, az érzékenysége is hozzájárult a nyomorhoz, amelyben a családjával élt.
Kényszerű hallgatásában írta a Szigetek könyve című eposzát azzal a céllal, hogy összefoglaló művet írjon arról a világról, amelyet jól ismert. Az eposz népi tárgyú, népi képrendszerû, paraszti szemléletû elbeszélõ költemény, amelynek hősei a Sinka által jól ismert alakok. Az utolsó sziget az élet értelmét megfogalmazó, a lélek halhatatlanságában és újraszületésében bízó, Istennel társalkodó hívő ember önvallomása: „Szembenézésnek, léleklátásnak tervezem…, legjobb lesz, ha személyemtől elkülönítve, örökségként hagyom itt azoknak, akiket érdekel majd, hogy ki voltam. Másrészt legtökéletesebb, legtisztább művemnek szánom, amelyben minden korábbinál nagyobb siker koronázza örök harcomat a szépség hatalmáért.” A mű csak – 1969. június 17-én bekövetkezett – halála után jelent meg (1972-ben) , mint ahogyan a költői teljesítményéhez méltó Kossuth-díj is csak posztumusz, 1990-ben ismerte el nagyságát.