Templom lakat alatt

A Nagyszalontától délre fekvő, magyarok által lakott települések csendesen húzódnak meg az Erdőhátság pusztáin, melyeket valamikor sűrű tölgyerdők és egymást követő lápok, mocsarak vettek körbe. Feketetót a Fekete-Körös partján fekvő kis falu, mintegy hetvenöt kilométerre a megyeszékhelytől. A trianoni döntés előtt Bihar vármegye tenkei járásához tartozott, majd a kommunizmusbeli közigazgatási átszervezéskor Feketebátorhoz csatolták Talpassal és Árpáddal együtt. Kevesen gondolnák, hogy itt élnek magyarok, s azt még kevesebben tudják, hogy református templom is van a településen. Igaz, az istenháza hónapok óta bezárva áll, nincs kinek kinyitni.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Be kell vallanom, bő három éve határoztam el, hogy felkerekedem és megkeresem a tóti magyarokat. Egy forró nyári napon útnak is indultam, és találkoztam néhányukkal. Már akkor körvonalazódott, ami mára teljességgel bizonyossá vált: a helybéli magyarok jövője elfogyott az évtizedekkel, amik azóta teltek el, hogy a hatvanas évek legelején bezárták a magyar iskolát.

Meggyőződésem, hogy dokumentálni kell, milyen életet élnek a magyarok a nemzethatáron, és azt is, hogy a szórványprogramok ellenére miképpen fogyunk el, mily módon húzódik a szórványhatár a tömbmagyarság felé. Néhány éve, amikor a hasonlóan szomorú sorsú Antról írtam, az akkori református tiszteletes, a nem sokkal később fiatalon elhunyt Tolvaj László azt mondta: „Ha a végek bajban vannak, veszélyben van a központ is” . Határozott hangján kimondott megállapítása, szavai csengtek a fülemben, amikor újra elindultam Feketetótra karácsony előtt pár nappal.

„Itt nincs jövő”

A református istenháza a kiszélesedő „magyar utca” jobb oldalán, magas fákkal övezett telken áll, mellette a fél évszázada lakatlan parókia. Megpillantok egy idős asszonyt, amint két nagy rafiaszatyrot cipelve közeledik felém. Magyarul ráköszönök, ő pedig ugyanígy vissza. Meglepődött, nem tudta elképzelni, mit keres egy idegen ezen az eldugott helyen. Szakács Ilona egyike az alig egy tucatnyi tóti magyarnak. A hetvenes éveiben járó asszony első szóra segít nekem, és kihívja falubelijét, Bota Katalint, akinél a református templom és a parókia kulcsa van.

Amíg a „miniegyházközség” kurátora visszamegy a kulcsokért, elbeszélgetek Szakács Ilonával. „Nem történik itt semmi, hozzánk nem jön senki, mindenki elvan a saját dolgával. Nem is várhatjuk el, hogy a gyermekeink ide visszaköltözzenek. Mihez is kezdenének itt, a semmi közepén?” – mondja Szakács néni. Amikor rákérdezek, hogy mit gondol, mi lesz a feketetóti magyarság jövője, összeszorítja fogait, lehajtja fejét, tekintetét a földre szegezi, majd ismét rám néz, és azt mondja: „Semmi”. „Csak mink vagyunk még itt páran, mi is nemsoká meghalunk, és akkor nem marad senki, itt nincs jövő.”

Karácsony előtt lévén, magától adódott a kérdés, ő hogyan készül a keresztény világ legnagyobb ünnepére. Azt mondja, majd imádkozik egyet, s ezzel letudja a karácsonyt. „Az ünnep itt mást jelent, nekem az is ünnepnap, ha megérem a holnapot” ¨– mondja Szakács Ilona. Arra nem is emlékszik, mikor volt legutóbb karácsonyi műsor a faluban. „Jaj, nincsenek itt olyasmik. Ki csinálná és kinek? Nem zavar itt bennünket senki, még az árvíz sem” – mondja utalva azokra az időkre, amikor bizony egy-egy nagyobb esőzés rendszeresen nagy bajokat okozott, hiszen a megáradt folyó el-elöntötte a falu alacsonyabban fekvő részeit.

Nem szól déli harangszó

Bota Katalinkurátorral a református istenháza felé indulunk, Szakács néni pedig elköszön, és haza indul, a közvetlenül a Fekete-Körös töltése mellett álló házába. Az évszázados templomajtó egy jó hónapja nem volt kinyitva – mondja a gondnok asszony. Bemegyünk. A szószék karfája és az úrasztala patyolatfehér terítővel van borítva. „Erős várunk nékünk az Isten” ¨– olvasható a szószék mögött a falon.

Hónapok óta nem volt már istentisztelet a templomban. „Csak ketten szoktunk jönni, nekünk pedig a parókia szobájában prédikál a tiszteletes úr, mert ott tudunk egy kis tüzet is rakni, és ott be van vezetve az áram. Itt, a templomban legutóbb a tavasszal volt nagyobb ünnepség, amikor az unokámat megkereszteltük. Fényképet is készítettünk, az ki van téve a parókián” – meséli az idős asszony. A község másik, többségében magyarok által lakott falujából, Árpádról jár át Filep Ferenc református lelkész kéthetente istentiszteletet tartani.

A templom bejáratnál két fénykép lóg a falon, mindkettő 1930-ban készült, harangszenteléskor. Két harangot húztak akkor fel a fatoronyba, amelyek mind a mai napig ott lógnak, csak már nincs, aki megkongassa azokat. „Mivel mi itt már csak ketten-hárman vagyunk, mindannyian öregek, nem tudunk harangozni. Amikor temetés van, megkérjük az ortodox harangozót, hogy húzza meg az itteni harangokat, fizetünk is neki érte. Más alkalmakkor nincs harangozás” – mondja a kurátor. Feketetóton tehát sem az istentiszteleti alkalmak előtt, sem délben nem szól harang.

A gyülekezet: három özvegy

Átballagunk a parókiára. A templom és az egykori lelkészlak között nincsen járda, gyümölcsfák között lépegetünk a fagyos földön. A parókia hatalmas, verandás lak, az egyik oldalsó szobában van beállítva egy kályha, ott szoktak imádkozni. Amint beérünk, Bota Katalin büszkén mutatja az unokája megkeresztelésekor készült fényképet. Elsorolja, ki kicsoda a képen, kiderül, hogy csak négyen falubeliek, közülük ketten reformátusok.

A gondnok elmondása szerint tehát már csak hárman lennének templomba járók, mindannyian idős özvegyek, de egyikük, Molnár Teréz már kilencvenkét éves, nem tud eljönni a templomig vagy a parókiáig, így Bota Katalin mellett Takács Teréz szokott még helyet foglalni.

Az utcafronton pár éve kicserélték a parókia ablakait, és a két elülső helyiséget ki festették. „Nézze meg, milyen szép nagy szobák – mutatja a gondnok –, annyi mindent lehetne itt csinálni! Nagyon szép, csendes környék ez, itt van a Körös is mindjárt, lehetne például fiataloknak nyári tábort rendezni. Nem kellene hagyni, hogy tönkremenjen az épület. Hollandiából szoktak is jönni fiatalok nyaranta egy hétre, ők itt laknak, és amíg Tóton vannak, kitakarítják az udvart és a kertet. Nem tudom, mit csinálnánk nélkülük.”

„Mi csak magyarok vagyunk”

A lelkészi irodában még megállunk egy pillanatra, és Bota Katalintól is megkérdem, mit gondol a tóti jövőről. A néhány pillanattal korábban lelkesen magyarázó, ötletekkel tele asszony megáll és elhallgat, majd a falon lévő képre mutat, és azt mondja, neki csak az a fontos, hogy az unokáját fel tudja nevelni s támogatni még hosszú ideig. Könnybe lábad a szeme, megáll az asztal mellett. „Tudja, a lányom Váradon van, sokat dolgozik, a gyerek nálam lakik, mert itt van, aki foglalkozzon vele. Ide jár iskolába is, és bár igaz, hogy román tagozatra, magyar ugyanis nagyon rég nincs, de megtanítottam magyarul olvasni és írni” – mondja büszkén az asszony, aki még hozzáteszi: „Mi csak magyarok vagyunk, hát nem? Fontos, hogy megtanuljanak a gyerekek magyarul, és mivel nincs iskola, a mi feladatunk megtanítani őket.” Feketetóton a hatvanas évek elején szűnt meg a magyar oktatás, akkoriban maradtak állandó református pap nélkül is.

„Nekem három gyermekem van, ketten Váradon laknak, az egyik fiam van itt minálunk, ő Feketebátorban és Árpádon tanít. Nehéz itt a fiataloknak, mert nincsenek lehetőségek. A magyaroknak meg még nehezebb. Sokan románhoz mentek feleségül vagy román lányt vettek el. A két nemzet között itt nem nagyon volt probléma, csak a kommunizmusban, a kollektívában volt baj, ha valaki magyar volt. Most az a legnehezebb, hogy mi, magyarok itt megmaradjunk. A fiatalok elmennek, az öregek pedig lassan kihalnak” – summázza Bota Katalin.

Az utcán a templomot és a parókiát felügyelő asszony elmondja, valamikor ez volt a magyar része a falunak. Ma már csak néhány házban laknak magyarok, a többit vagy románok vásárolták meg, vagy üresen állnak. Vannak ugyan, főleg váradiak, akik lakóházat vettek a faluban, de csak hétvégén használják vagy csak nyárára költöznek ki. Sokan azért jönnek ide, mert itt a folyó, és nyáron lehet fürdeni, horgászni.

A folyó, amely nyaranta odavonzza a sokaságot, sokszor életveszélyt jelentett a helybélieknek. A gátrendszer kiépítése előtt minden komolyabb esőzéskor vagy hirtelen tavaszi olvadáskor kilépett medréből, s elöntötte a szántóföldeket, gazdaságokat, és a házakba is betört. Bota Katalin is emlékszik még, hogy gyermekkorában többször elöntötte őket a Körös. Borzalmas emlékek ezek, mondja, valahányszor jött a baj, mindig tudták, hogy bár az ár elvonul, jöhet a következő. Mióta a nyolcvanas évek végén befejezték a gát megerősítését, már nincs veszély – nyugtat meg elváláskor az asszony.

Térvesztés Mohács után

Tudjuk Jakó Zsigmond egyik művéből, hogy az újkorban, tehát az 1526-os mohácsi vész időszakában színmagyar jobbágyság élt Feketetótón. Vályi András pedig leírja 1799-ben, hogy „oláh és magyar” lakosok élnek a településen. A Pallas Nagylexikonban már konkrét adatokat is találunk: 1891-ben 1498-an laknak összesen Tóton, magyarok és románok. Borovszky Samu 1901-ben rögzítette, hogy „kevés magyar és túlnyomóan oláh ajkú, görögkeleti vallású lakosok” élnek a településen.

Az egykor teljesen magyar településen a XVI. század első felétől kezdődően folyamatosan erősödött a magyarság térvesztése. Olyannyira, hogy az elrománosodott vidéken magyarosodó hatásról beszéltek a XIX–XX. század fordulóján: „A magyarság hatása a tenkei járásban is észlelhető, mint a mely oláh járásban a legtöbb oly község van, a hol az oláhok között sok a magyar is. Így Sályin, Székelyteleken, Görbeden, Tenkén, Fekete-Tóton, Bélfenyéren, Kisházán, Gyantán és Széplakon. Ez a szalontai járás szomszédságának tulajdonítható; viszont azonban az is kétségtelen, hogy a tenkei járásban az oláhok beszivárgása erős” – írja Borovszky.

A trianoni békediktátummal az anyaországtól elszakított partiumi településen folyamatosan csökkent a magyarok száma, erről a népszámlálási statisztikák árulkodnak. 1910-ben 262 magyar élt Tóton 1423 román mellett. Fél évszázad alatt felére apadt a magyar közösség; 1977-ben 1239 román mellett 84 magyar élt, 1992-ben megközelítőleg 900 románnal 53, 2002-ben pedig már csak 23 magyar élt a faluban. Számuk mára alig haladja meg a tízet. Nyilvánvaló az összefüggés: a magyar iskola hatvanas évekbeli bezárása után népszámlálástól népszámlálásig folyamatosan feleződött a magyarok száma.

Hírességek és történelmi pillanatok

Bessenyei Annaköltő, Bessenyei György írónak, költőnek, a magyar felvilágosodás egyik meghatározó egyéniségének az unokahúga „szenvedélyesen szerette az irodalmat és sok verset is írt, ezért kortársai előtt verselő névvel volt ismeretes” – olvasható Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című kiadványában. Anna 1804 után Pusztakovácsiba, a mai Bakonszegre költözött bátyjához, Györgyhöz, aki nagy befolyással volt reá. A leány bátyja haláláig hűségesen ápolta őt. 1815-ben Sárospatakon jelent meg kötete Bessenyei Anna versei címmel. Közel száz esztendőt élt, Feketetóton halt meg 1859-ben (született 1760-ban ismeretlen helységben).

A magyar parasztapostolnak nevezett Kornya Mihály, aki 1844. február 22-én született Nagyszalontán (1917. január 3-án halt meg Bihardiószegen), a több mint másfél évszázados magyar baptista misszió legdinamikusabb időszakának meghatározó egyénisége volt, több száz helyen megfordult, számos gyülekezetet alapított, és mintegy 11 ezer hitvallót keresztelt meg. Első bemerítését éppen Feketetóton a Körös vizében végezte el 1881. június 9-én.

Szinte véletlenül bukkantam rá Magyar Miklósra, aki hivatásos magyar katona, ejtőernyős volt. 1916. július 6-án született Feketetóton (meghalt 2007. november 15-én). Huszonegy évesen besorozták a román 86. gyalogezredbe, magyarsága miatti megaláztatások elől szabadságának idején Magyarországra szökött, ahol az állampolgárság megszerzésének reményében beállt katonának, ejtőernyős kiképzést kapott. Az 1948 októberében Szolnokon megalakult ejtőernyős alakulat egyik kiképzésvezetője lett főtörzsőrmesterként. 1963. november 13-án, elsőként a magyar ejtőernyősök közül ezredszer vetette magát a mélybe, amikor pedig 1971-ben nyugdíjba ment, az eseményt az 1883. ugrásával ünnepelte. 2006. augusztus 19-én 90 évesen hajtotta végre az 1915. ejtőernyős ugrását. Teljesítménye Európában egyedülálló, a világranglistán pedig csupán egy 96 éves ejtőernyős előzi őt meg – áll a Wikipédia internetes szabad enciklopédiában.

A vérbe fojtott 1949-es cséplőgépmunkás-lázadás Feketetótról indult el. Miután a kommunista hatalom erőszakos kollektivizálódásra kényszerítette a gazdákat, a földművelőkre pedig elfogadhatatlan terheket róttak, július 29-én „a parasztok villákkal, fejszékkel, ásókkal felfegyverkezve felgyújtották az Ideiglenes Tanácsok irattárait, a beszolgáltatási jegyzőkönyveket és a párt vörös zászlóit. A milícia és Szekuritáté csapatai elfoglalták a falvakat, 16 embert helyben kivégeztek, összesen 245 embert deportáltak” – olvasható Gagyi József A krízis éve Székelyföldön 1949 című munkájában.