A magyar bányászat korszerűsítője

PÉCH ANTAL akadémikus a műszaki tudományok terén jeleskedő XIX. századi mérnöktársadalom kiváló képviselője volt. A bányászat, a kohászat úttörője a magyar szaknyelv létrehozójaként és az ágazat történetének kutatójaként is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Várad-Olasziban 1822-ben látta meg a napvilágot. Édesapja, Péch Antal János (1791–1853) ácsmester volt. Ránk maradt, nagy templomtetők szerkezetéről készült tervrajzai az egykorú szakmai képzés jó színvonaláról tanúskodnak. 1820-ban egy szolgabíró árvája, tehát nemes, de vagyontalan lány kezét nyerte el. Az asszony kulturális igényessége is hatással volt gyermekeinek sorsára akkor, amikor férje az 1830-as évek végén teljesen tönkrement.

Antal, az idősebbik fiú az elemit 1828-ban kezdte el a várad-olaszi katolikus plébánia mellett épült új iskolában. Utána a premontrei gimnázium falai közé került, ahol még latin nyelven oktattak. E középiskolai éveknek azonban maradt magyar nyomtatott emlékük is: egy Búcsúdal, amelyet a tizenkét éves fiú a tanárának, „főtisztelendő Vercsik Imre úrnak az 1834. oskolaesztendő végével hála jeléül szentelt”. Egy időre Temesvárra küldték, hogy megtanuljon németül. Onnan visszatérve filozófiai tanulmányait 1838-ban fejezte be. Tizenhat évesen került az első nagy próbatétel elé. Családja anyagilag összeomlott.

Az értelmiségi pálya felé vezető út első szakaszát a fiú gyalogszerrel tette meg Nagyváradtól Selmecig. Itt működött az a nevezetes Bányászati Akadémia, amelyet Mária Terézia 1763–1770 közt fejlesztett ki. Jól képzett bányamérnökökre volt szükség, ilyeneket nevelt a selmeci akadémia, oly sikerrel, hogy nemzetközi viszonylatban is csak egy igazi versenytársa akadt: a freibergi, szászországi akadémia. A selmeci akadémiát az egész Habsburg-monarchia számára alapították. Az oktatás németül folyt. Péch és barátai a nyelvi nehézségekkel megbirkóztak, de a német típusú, kissé zajos diákéletben már anyagi helyzetük miatt sem vehettek részt, hanem inkább a szerény Magyar Olvasó Társulatnak voltak a tagjai.

1842-ben kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait. Öt évig szolgált Selmecen, főleg a zúzóműveknél, ahol egy kitűnő szakember, Peter Rittinger oldalán sajátította el az ércelőkészítés legkorszerűbb módszereit. Így azután a kamara 1847-ben Csehországba küldte, hogy tapasztalatait felhasználva rendezzen be zúzóműveket.

A szabadságharcban

1848 júliusában Pestre indult, mert Kossuth pénzügyminisztériumába, a bányászati osztályra nevezték ki fogalmazónak. Egy olyan szakmai gárda tagja lett, amelynek feladata az új magyar felelős kormány utasításainak végrehajtása és az önálló magyar bányászat létrehozása volt.

A fegyveres konfliktus kitörésekor Péch József, Antal öccse – a későbbi neves vízépítő mérnök – a Hunyadi-zászlóalj katonájaként a dunántúli, majd utóbb az erdélyi harcokból vette ki a részét. Antal pedig 1848. december 31-én, amikor a kormány és az Országgyűlés elhatározta, hogy Debrecenbe teszi át székhelyét, kapott parancsot a Honvédelmi Bizottmánytól, hogy azt a pénzverdei felszerelést, amelyet eredetileg Pest-Budára akartak áttelepíteni, Körmöcbányáról Debrecenbe, illetve onnan Nagybányára szállítsa. A feladatot végrehajtva nyolcszekérnyi szállítmányával sikerült az ellenséges erők közt átcsúsznia, s január 16-án Debrecenbe érkezett. A pénzverde rövidesen megkezdte működését Nagybányán.

A sikeres tavaszi hadjárat után Péch a kormánnyal együtt újra visszatért a fővárosba, július végén azonban hivatalával együtt Szegedre ment. A minisztérium felbomlásakor földije, Nagysándor József tábornok hadtestét kereste fel, hogy hadi szolgálatra jelentkezzék. A tábornoktól azonban azt a választ kapta, hogy „menjen oda, ahol tudományával megélhet, mert karddal többé nem segíthet a hazán”.

A fegyverletétel után Aradon mint polgári hivatalnok került az osztrákok kezére. Ezek, mivel ott katonákra és vezető politikusokra vadásztak, a kihallgatás után elengedték. Az elfogatást elkerülte, de pályája derékba tört. Egy eltiport ország romjai vették körül. Huszonhét éves volt ekkor.

A Ruhr-vidék, Erdély, a Felvidék, a Tudományos Akadémia

Tevékenysége további állomásai voltak ezek a színterek. Egykori főnöke, Rittinger felajánlotta, hogy újból megnyitja előtte a kincstári szolgálat útját – ha hajlandó az igazoló bizottság előtt 48-as múltját megtagadni. Péch erre természetesen nem volt kapható. Elhatározta, hogy külföldre megy. Először csehországi szénbányáknál állt alkalmazásba. Elutazása előtt megnősült: régi szerelmét, Szájbély István rézbányai (Bihar megye) mérnök Emma lányát vette el. Utolsó csehországi posztjáról 1857-ben jutott tovább nyugatra: a Rajna melletti iparvidéken, Bochumban sikerült egy szénbánya igazgatói posztját elnyernie. Az üzem akkoriban a nevezetes Ruhr-vidék legjelentősebb bányái közé tartozott.

Mindig csak átmeneti állapotnak tekintette az emigrációt. Hazai kapcsolatai közben sem szakadtak meg. Több cikket írt a Pesti Naplóba a hazai bányászat és vasipar problémáiról, s amint lehetett, a 60-as években sietett hazatérni. A kiegyezés után a pénzügyminisztérium bányászati osztályán kapott tanácsosi beosztást. Így néhány régi kollégájával együtt a munkát ott próbálta folytatni, ahol 1849-ben abbahagyták. Ebből számukra közvetlen feladatként az állami bányászat újjászervezése, korszerűsítése, az infrastruktúra, a vasúthálózat, a hozzá nélkülözhetetlen vasipar fejlesztése adódott. Péch igen tevékenyen látott hozzá a feladatok megoldásához. A Felvidéktől Erdélyig mindenfelé személyesen, a helyszínen tanulmányozta a viszonyokat és fogalmazta meg a teendőket. Részt vett a diósgyőri vasgyár létrehozásában. Nevéhez fűződik a Zsil-völgyi széntelep felfedezése, a bányaüzem korszerű berendezése, az alkalmazandó kokszolási eljárás kikísérletezése, sőt a vajdahunyadi vasmű első terveinek kidolgozása is.

Sokat tett a magyar bányászati szaknyelv megteremtéséért. Nem utolsósorban e célból alapította meg 1868-ban a Bányászati és Kohászati Lapok című szakmai folyóiratot. Kívülről nézve kitüntető előléptetésben volt része, amikor 1873-ban a selmeci bányakerület igazgatója, az egykori kamaragrófok utóda lett. A valóságban a színfalak mögött az történt, hogy a 48-as értelmiségi gárdát – korszerűsítő programjával együtt – az 1873. évi gazdasági válság alkalmával félretolták. Ez nem Bécs befolyásának, hanem annak a hagyományos nemesi politikának a következménye volt, amely 1867-ben szabadabb keretet kapott, és pár éven belül mindenfelé érvényesült. Péchet a kinevezéssel felfelé buktatták: megtisztelő rangjával mehetett a hegyek közé, s a XVI. századi kamaraház boltíves, huzatos termeiben töprenghetett a selmeci bányászat reménytelen helyzetén.

A kihívásra azonban Péch ismét választ talált. A Selmec vidéki bányászatot egyensúlyba hozta, és a kohósítást tökéletesítve úgy foglalt állást, hogy az üzemeket a belőlük élő munkások – a nagyrészt szlovák bányásznép – érdekében is fenn kell tartani. A bányát korszerű gépek, új technika alkalmazásával 1878-ra felújította.

Utolsó éveiben mindinkább a bányászat múltja felé fordult, az iparág történetének kutatását hasznosnak tartotta a jelen szempontjából is. Akadémiai székfoglalója, amely A tudományok haladásának befolyása a Selmecz-vidéki bányamívelésre címet viselte, éppen erre az összefüggésre kívánt rávilágítani. Ezután feldolgozta két kötetben Alsó-Magyarország bányamívelésének történetét 1650-ig – ezt a Magyar Tudományos Akadémia adta ki –, majd külön is a selmeci bányavállalatok történetét. Nyugalomba vonulása után is e munkákat folytatta, s az sem igen zavarta, hogy a selmeci választókerület országgyűlési képviselővé választotta. Teljesen befejezni műveit azonban már nem volt ideje: 1895. szeptember 18-án elhunyt.