Az Osvát fivérek, az irodalmi élet jelesei (2.)

Ritkán fordul elő, hogy ugyanabból a családból két olyan férfiú származzon, aki a maga területén – a lapindításban, a literatúra szervezésében, a kultúra animátoraként – annyira jelentős hatáskört vállaljon, mint OSVÁT ERNŐ és OSVÁT KÁLMÁN. Az előbbi Budapesten, az utóbbi főleg Marosvásárhelyen töltötte be ezt a fontos szerepkört.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A kisebbik Osvát (eredeti családi nevén Roth) fivér, Kálmán, 1880-ban született Nagyváradon. Az elsőszülött Ernő – a Nyugat későbbi szerkesztője – árnyékában nőtt fel. Bátyja volt a „mintagyerek”, a példakép, akinek a nevelésére elsősorban az anya sokkal nagyobb gondot fordított, mint a négy évvel fiatalabb öcs taníttatására, pedig Kálmán kitűnő tanuló volt. Felnőtt korában nem kis keserűséggel így emlékezett vissza a kettejük viszonyára: Ernő „eleitől a felnőttek közé tartozott, köztem és közte a rangkülönbség áthidalhatatlan volt”.

Hogy Osvát Kálmán mit jelentett a Trianon után ébredező erdélyi magyar irodalmi élet számára, arra nézvést hadd idézzük munkatársa, Molter Károly szavait: „Szakadatlanul szelet vet és tisztító vihart arat minden írása, méltatás és elismerés nélkül csak építi a szellem barikádjait a közöny és köznapiság ellen. (…) Munkájának semmi lármásabb eredménye nincs, csak annyi, hogy néhány évtizedig nem volt, ma pedig van erdélyi literatúra.”

Ígéretes, de rövid orvosi karrier

Kálmán a premontreieknél érettségizett, majd orvosi diplomát szerzett. Egyetemista korában kezdett irodalommal is foglalkozni, 1903-ban jelent meg Szivárvány című verskötete, néhány évvel később A jeruzsálemi templomban címmel adta ki elbeszéléseit. Erdélyben, a Régen melletti Bátoson kezdte körorvosi pályáját. A közeli Dedrádszéplakon ismerte meg a szép és művelt nagybirtokoslányt, alsócsernátoni Csernátoni Ágnest. Molter szerint az „érdekesen csúnya, elegáns, sziporkázó szellemű fiatal orvos” vonzotta a fiatal lányt. A szülők azzal a feltétellel engedélyezték a házasságot, hogy a doktor úr vegye fel a református vallást. 1909-ben újabb állomáshelyére, a Bihar megyei Felsődernára költöztek.

Bátyja, aki immár a Nyugat tekintélyes szerkesztője volt, Budapestre csábította, de a fiatalok hamarosan visszatértek Erdélybe, Marosvásárhelyen telepedtek le. A háború kitörése után Roth Kálmánt besorozták katonának. A Kárpátokban súlyos térdsebet kapott, emiatt a vásárhelyi csapatkórházba szállították. Felgyógyulása után nem tért vissza a frontra, a város orvos-parancsnokának nevezték ki a kitűnő tüdőspecialistát. 1916-ban a bátyja nyomán ő is felvette az Osvát nevet, bár ekkor még nem sejtette, hogy ezzel az írói névvel maga is rövidesen bekeveredik az irodalmi élet sodrába, nem, nem Ernő kitaposott nyomdokain haladva, Budapesten, hanem a bénaság sújtotta Erdély földjén…

A megszállott lapalapító

1919-ben, immár a Trianon előtt bekövetkezett román megszállás, impériumváltás első hónapjaiban – a derék vásárhelyi polgárok nem kis meglepődésére – a doktor úr mesterséget cserélt: félbehagyta az orvosi praxist, és felcsapott lapalapítónak. Tette ezt nem sokkal Tabéry Gézáék nagyváradi lapindítási kezdeményezései után, két évvel Kós Károlyék passzivitásellenes röpirata, a Kiáltó Szó megjelenése előtt. Molter Károly visszaemlékezése szerint: „1919 elején, a kínpadra vont magyar lélek hónapjaiban, egy civilbe átöltözni alig tudott, volt háborús főorvos járta velem a várost, majdnem házról házra tolakodtunk a szemüveges úrral, hogy előfizetőket gyűjtsünk egy akkor induló erdélyi revüre. A kérdezősködő, morózus polgároknak, foglalatoskodó háziasszonyoknak azt feleltük, hogy Zord Idő lesz a heti, majd félhavi irodalmi lap címe. »Biza elég zord az idő!« – rázták a fejüket a két házaló felé, és egy unintelligens bankdirektor legyintett a nem éppen nyájas szerkesztőjelöltnek: »Most más dolgok vannak, nem lapszerkesztés!«”

Végül szeptember elsején mégis napvilágot látott a Zord Idő első száma, benne Osvát nagy vihart kavaró vezércikke, Pater, peccavi (Atyám, vétkeztem) címmel. Berde Mária, aki a Szentségvivőkben elevenítette fel ezt a jelentős mozzanatot, hőse révén imigyen töprengett: „Azt kérdezem és kérdezni fogják sokan rajtam kívül, ha ezt olvassák: milyenek voltak ellenfeleink, hogy győzelmet, dicsőséget érdemeltek? Boldogabb volt a regáti paraszt a magyarországinál? A párizsi proletár a budapestinél? Szebben, készebben halt meg az angol katona a székely legénynél? Tisztább kezű volt egy amerikai államférfiú Tisza Istvánnál? (…) Mivel érdemeltük mi jobban meg, hogy az Isten tőlünk elforduljon? Hogy mi legyünk a világ bűnbakja?”

A konzervatív tábor az első számtól kezdve össztüzet zúdított a lapra és szerkesztőjére. Ugyanis Osváték nem kímélték sem a helyi politikai és társadalmi tekintélyeket, sem a belső emigrációba zárkózott búslakodókat, sem a repatriálókat, még az anyaországot sem, annyira, hogy végül kitiltották a lapot Magyarországról. Történt mindez, miközben Osvát Kálmán megnyerte irodalmi szerkesztőül Berde Máriát, fölfedezte – többek között – Nyírő Józsefet, Tompa Lászlót, Sipos Domokost. Osvát a saját költségén adta ki a lapot, nem remélhetett és nem is kapott támogatást, s egy év múltán, 1920 végén kilépett a Zord Időtől, eladta a Kemény Zsigmond Társaságnak, mert az csak nélküle volt hajlandó megvenni.

Kudarcról kudarcra

Osvát nem tud már lap nélkül élni. A Zord Időben elindított Erdélyi Leveleket lap formájában folytatta. Kritikai lapnak szánta, de mindössze egy hónapig jelent meg, mert elfogyott a pénze. Kolozsvárra hívták munkatársnak a Napkelethez, de ő újabb lapot indított Marosvásárhelyen. A Kalauz című társadalmi-irodalmi szemléje valamivel tovább élt, mint az előző, 1923-ban is megjelent néhány száma.

A sikertelen lapkísérletek közben fedezte fel a maga számára az irodalmi konferanszot. Ennek voltak előzményei, hiszen a Zord Idő-esteken is fellépett, de most ez vált megélhetési forrásává. A közönség sziporkázó szellemmel találkozott a kultúrpalotai esteken. Színes, szellemes politikai, közéleti, irodalmi előadások voltak ezek, nem csak hívei, még ellenségei is szívesen hallgatták.

1922-ben jelentetett meg egy füzetet Levelek a fiamhoz. Főúr! címmel. Önvallomások, válaszkeresések és magyarázatok addigi életére, kudarcaira. Aztán elindult felfedezni Romániát. Már a Zord Időben is szót emelt azért, hogy az impériumváltást, az adott történelmi helyzetet, bármilyen fájdalmas legyen is, tudomásul kell venni, és meg kell ismerni azt az országot és azt a népet, amelynek az erdélyi magyarság része lett. Ennek bizonyítására született meg a Románia felfedezése című, úti leveleket tartalmazó könyvecskéje.

Kolozsvárra költözött, és ismét lapalapítással próbálkozott. A Hétfői levelek és a Fölösleges Ember sem lett sikeresebb, mint a megelőzők. Hiába álltak mellé a kor legnagyobb írói. Hiába szerkesztett magas színvonalú lapot, a jól szituált polgárok és a konzervatív arisztokraták, akik anyagilag támogathatták volna, nem voltak hajlandók egy gyékényen árulni az összeférhetetlen Osváttal. 1926 februárjában már Temesvárról küldött körlevelet régi barátainak és írótársainak, a Repríz című új kezdeményezéséhez kért tőlük támogatást.

Még egy utolsó kísérletet tett, a néhány hónapig megjelenő Reprízben számolt be újabb vállalkozásáról, az Erdélyi Lexikonról. Ugyanaz a cél vezette, mint a Románia felfedezése megírásakor. A lexikon Nagyváradon jelent meg 1928-ban. Visszhangtalansága végképp elkeserítette Osvátot. Visszavonult a közélettől, és elment Budapestre. Attól kezdve ritkán írt, még néhány cikket küldött a Helikonnak és a Korunknak, de idejét bátyja, Osvát Ernő hagyatékának gondozásával, művei kiadásával töltötte. 1953. augusztus 1-jén az íróasztalára borulva halt meg agyvérzésben.

 

Az Osvát fivérek, az irodalmi élet jelesei (1.) című összeállításunkat ITT olvashatják!