A magyar sorskérdések kutatója

Ha egyszer elkészül az az „arany könyv”, mindközönségesen: lexikon, amelyik számba veszi, hogy ki mindenkit adott Nagyvárad a magyar tudományosságnak, a könyv megíróinak BENDA KÁLMÁN történettudós számára jelentős spáciumot kell szentelniük.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

1913. november 27-én született, apai ágon kuruc hagyományokat őrző, tiszaháti kisnemesi református családból, anyai ágon pedig az erős katolikus öntudatú Jászságból érkezett. Édesapja Benda Gyula honvédtiszt, később a budapesti Ludovika Akadémián a tereptan tanára; édesanyja Imrik Margit. Gyermekként élte át az első világháborút, Magyarország megszállását és szétszaggatását a szomszédos népek által, a repatriálást (a kitelepítettséget, a vagon- és szükséglakást), majd mindennek törvényesítését, a trianoni békét. Az alábbi életpálya összeállítója számára megadatott annak a lehetősége, hogy többször is találkozzék Benda Kálmánnal, részesülhessen a múlt századvég legmarkánsabb magyar történészének kimeríthetetlen tudásából. Nagy megtiszteltetés volt, ha Marci bácsi – ahogy közeli tisztelői, bizalmasai nevezték – az általa alapított és vezetett Ráday Gyűjtemény falai közt fogadott valakit. Távol állt tőle a tudósi gőg, hiszen ha hívták, akár a legkisebb faluba is elment előadást tartani. Tette ezt, miközben állandóan járta a nagyvilágot.

A pálya kezdete
A budapesti Lónyay Utcai Református Gimnáziumban érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem–földrajz szakára iratkozott be. Egyetemi évei alatt a legendás Eötvös Kollégiumban lakott és tanult. ,,Kemény felvételivel választották ki azt, aki bekerült, de mi sohasem éreztük azt, hogy itt elitet képeznek – mesélte kollégiumi éveire emlékezve. – Az Eötvös Kollégium tudatosan arra törekedett, hogy a kollégisták, az egyetemi tanulmányaikat befejezve, tudásukat külföldi tanulmányokkal egészítsék ki. Így jutottam én is ki Bécsbe, azután voltam Berlinben, majd pedig hosszabb időt töltöttem Párizsban. Amikor én kikerültem, számomra óriási dolog volt az, hogy most nem Közép-Európából és nem is német szemmel, hanem Nyugatról és francia szemmel látjuk a világot, és ismerjük meg annak problémáit. Az, hogy az Eötvös Kollégium bennünket Franciaország felé irányított, a francia kultúrában nevelt, hozta azt, hogy az akkori magyarországi kultúrpolitikával akaratlanul is mindnyájan szemben álltunk. Valami mást akartunk, és ebben a másban benne volt a francia közéletnek a nyitottsága, a demokratizmusa.”
Nemcsak külföldi tanulmányai formálták lelki alkatát, világnézetét, alakították a magyarságot és Európát mindig egységben, kiegyensúlyozottságban látó szemléletét, hanem hazatérve a falukutató mozgalom résztvevőjeként végzett valóságmegismerő országjárások is. A tanára, Magyary Zoltán által indított Komárom megyei táj- és népkutató mozgalom műhelyében tevékenykedett, két esztendeig vezette az itt működő népfőiskolát. 1943-ben a Teleki Pál által szervezett Tudományos Intézetbe került, amelynek fő feladata a háború utáni béketárgyalások előkészítése, az ehhez szükséges ismeretanyag összegyűjtése volt. Hamarosan – és igen fiatalon – az intézet igazgatóhelyettese lett.

A tudományból kirekesztve
Életének, tudósi munkásságának kiemelkedő csúcsai és szakadékai a becsületére kényes, huszadik századi magyar értelmiség sorsát, kálváriáját példázzák. 1948-ban fölszámolták az intézetet. A kommunista diktatúrának nem volt szüksége sem a magyarságkutatás Teleki Pál, Györffy István és Magyary Zoltán által létrehozott központjára, sem pedig a fiatal és ígéretes tudósra, Benda Kálmánra. Utcára került, és jó ideig „szellemi segédmunkásként” dolgozott, mígnem a Dunamelléki Református Egyházkerület levéltárosa lett, majd az általa alapított Ráday Gyűjtemény levéltárának és könyvtárának vezetője.
Közel egy évtized elteltével kerülhetett vissza a tudományos közéletbe, de pályaíve még hosszú évekig ugyancsak hullámzó volt; egyszer fent, egyszer lent, a kulturális kormányzat kénye-kedve szerint. 1957 után rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, 1958 és 1983 között munkatársa, majd főmunkatársa volt. 1983-ban osztályvezetővé nevezték ki, 1985 és 1987 között tudományos tanácsadói megbízást kapott, majd nyugállományba vonult, de tanácsadóként továbbra is részt vett az intézet munkájában.
1961-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1979-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett a tagja. 1990-ben választották az Akadémia levelező, 1991-ben pedig rendes tagjává. Részt vett a História című tudományos szakfolyóirat szerkesztőbizottságának munkájában. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, valamint sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is.
Megőrizte méltóságát és hitét akkor is, amikor a hatalom eltávolította hivatása mezejéről, és ügynökként járta a fővárost. Visszakerülve hivatásos munkájához, a történettudomány szolgálatához, csodálatos életművet épített fel. Munkássága a reformációtól a reformkorig átfogta történelmünk minden sorsfordulóját, az „események sűrűsödésének” jó néhány korszakát. Időben Mohácstól a Bocskai- és Rákóczi-szabadságharcokon, a felvilágosodás és a francia forradalom kérdésein, Martinovics mozgalmán át Széchenyi Istvánig terjedt figyelme; térben Magyarországon és Erdélyen kívül Párizstól Sztambulig, Svédországtól Velencéig, a Habsburg Birodalomtól Havasalföldig nyúló skálán mozgott; érdeklődésébe a politikatörténettől a diplomáciai kapcsolatokig, helytörténettől az országos viszonyokig, társadalomtörténettől a szellemi múltig minden belefért. Műfajilag az alapoktól az értékelő monográfiáig, a forrásközléstől a szintézisig, az egyetemi és tractatus-fejezeteket, tanulmányokat, referátumokat és cikkeket egyaránt alkotó történész volt.

A magyar história utazó nagykövete
Mintegy húsz könyve közül alapvető munkák voltak a forráskiadványai: A magyar jakobinusok iratainak három, a Moldvai csángó-magyar okmánytárnak és Ráday Pál iratainak két-két kötete, nem is beszélve a Magyar Országgyűlési Emlékek folytatásának előkészítő munkálatairól. Több könyve jelent meg Bocskairól, a Martinovics-mozgalomról, a magyar korona történetéről. Nem kizárólagosan magyar, hanem európai tudós volt, anyanyelvén kívül világnyelveken közölt, és a legmagasabb szinten művelte szakmáját. Így válhatott a magyar történettudomány „utazó nagykövetévé”.
Erdélyi kollégája, Csetri Elek szerint: „Európában és nemzetben gondolkodott, de soha nem feledkezett meg szülőföldjéről, Nagyváradról, mely valamikor az Erdélyi Fejedelemség végvára volt. Olyan időkben, amikor szinte véteknek számított a keleti provincia emlegetése is, ő 1944 után az elsők között szőtt szakmai és baráti kapcsolatokat erdélyi kollégáival, támogatott, biztatott és helytállásra intett bennünket.”
„Engem a történelemből mindig az érdekelt, amikor a dolgok mozgásba jönnek” – nyilatkozta egy 1988-ban adott interjúban. A nagyobb összefüggéseket, a nemzeti karaktereket, kötődéseket, a megmaradás esélyeit kereste és vizsgálta. Ezért zúzták be a Bocskai-szabadságharcról írt könyvét – noha megrendelésre írta –, mert az események száraz felsorolása és az osztályharcos szemlélet erőltetése helyett a XVI–XVIII. századi magyarság nemzettudatának, hazafiságának nyomait és jeleit kereste, a katolikus és a protestáns értékrend és szemlélet hátterét, jellemzőit tárta fel. Erős kálvinista neveltetése ellenére nagyon is jól látta például Pázmány óriási jelentőségét, mint ahogy a liberalizmushoz való egyértelmű vonzódását is jól egyeztette keresztény hitével. Elhunytának is jelképes üzenete van: Párizsból sietett haza, egy dunántúli faluba, amikor 81 éves korában a repülőtéren magához szólította a Teremtő.

Szilágyi Aladár összeállítása