Nyelvőrségen – Miként szólítsalak?

A megszólítás az emberek közötti kapcsolatteremtés fontos eszköze, a nyelvi érintkezés – érdeklődés, kérdés, közlés, figyelmeztetés – megindítója. Igen ám, de az elbizonytalanodást már-már naponta észlelem: miként szólítsak meg egy ismeretlent vagy olyan személyt, akihez nem köt bensőséges viszony?

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Noha bevezetésként igen érdekes lenne e tárgykörben évezredekre visszatekintenünk, idő és tér híján elégedjünk meg a polgárosulás másfél száz esztendejével. Ekkor jelentek meg ama társadalmi csoportok, melyek tagjainak a ranglétrán elfoglalt helyük szerint járt ki az üdvözlés és a megszólítás más-más szövege.
Ennek szemléltetésére beiktatom egy botlásomat, mely 1942-ben esett meg velem. A serdülőkorból kinőtt fiatalembert szülei azzal bízták meg, hogy kopogtasson be a főszolgabíró nejéhez, és érdeklődjön bizonyos dolgok felől. Útközben a megszólítás változatait sorakoztattam föl. Tekintetes asszonynak nem nevezhettem, mivel ezt az iparosok, kereskedők és feleségeik várják el másoktól. Lépjek egy fokkal feljebb! Legyen nagyságos asszony! Amikor ezzel tiszteltem meg, tüstént rám ripakodott: Nem tudom, hogy ő milyen rangos tisztviselőnek a neje? Őt a méltóságos cím illeti meg! (Még jó, hogy nem a kegyelmes címre tartott igényt, mivel ez csak a kormányzónénak járt ki.)
No, de pár év múltán az úri életmódhoz és a sajátos megszólításhoz ragaszkodó nagybirtokosokat, vezető tisztviselőket elsöpörte az idők szele. A reánk telepedett kommunizmusban minden áldott lélek elvtárs lett. Az igazságosnak hirdetett köszöntési forma számtalan fura, nevetséges helyzetet teremtett. Miként válhatott elvtársává az elveket, világnézetet nem ismerő tanítvány felnőtt és diplomás tanítónőjének, majd tanárának? Egy meggyőződéses marxista szájából hallottam ezt a nyilvánvaló ideológiai botlást: „lelkész elvtárs”.
No, de ennek az elvtársozásnak is vége szakadt, mint a végeláthatatlan keréknyomnak a hortobágyi kompnál, és egyre sürgetőbben tevődik fel az éppenséggel nem költői kérdés: miként szólítsam meg az ismeretségi körömön kívül álló egyént?
E bizonytalanság onnan ered, hogy a magyar nyelvben máig nem honosodott meg olyan általános, magázó forma, mint a románban a domnule, doamna, az angolban a mister, a miss, a mistress, a franciáknál a monsieur és a madame. Ám az ő példáik felhatalmaznak bennünket arra, hogy így figyelmeztessünk egy idegent: „Uram, szíveskedjék helyet adni a gyermekkocsinak!”, „Asszonyom, leejtette a zsebkendőjét!” Ha felvilágosításra várok, illik udvariasabbnak lennem: „Kedves uram, (asszonyom, kisasszony), szíveskedjék megmondani, hol a szálloda!” Műveltebbnek bizonyulok, ha e két szót a napszaknak megfelelő köszönéssel vezetem be: „Jó napot kívánok!”
Érettségizett fiataloktól kérdezősködtem az ő szóhasználatuk felől. Válaszuk ez volt: „Elnézést! Szabad-e megkérnem, hogy ide tegyem a csomagom?”, „Elnézést kérek, melyik utca vezet az állomáshoz?” Románul: „Mă scuzaţi! Unde se află liceul teoretic?” E kérdések előtt nem kívánnak jó napot, és nem kezdik az uram, asszonyom megszólítással.
Ha ismerem az illető személy foglalkozását, munkahelyi beosztását, könnyebb lesz a bevezetés: kedves tanítónő, orvosnő, polgármester úr, doktor kisasszony, elnök asszony. Azonos munkahely esetén ezek közül választhatom ki az odaillőt: kedves kartárs(am), kartársnő, kolléga, kollegina, főnök asszony, szaktárs, kedves szaki. Még egyszerűbb, ha a megszólítottnak ismerjük a nevét: Tóthné asszony, Kovács úr, Balogh bácsi, Erzsi néni.
Nyelvünk szegényedésének tekintem, hogy a sógor, sógorasszony, nászuram, nászasszony, ángyom, komám, komaasszony kihalóban van; manapság főként falun s az idősebbek ajkáról hangzik még el.

Dánielisz Endre