„Jött egy hangász a kocsmába”

A Fekete-Körös felső folyásának Árpád-kori megülésű falvai közül talán a színmagyarnak mondható Köröstárkány büszkélkedhet a legtöbb hagyománnyal, a leggazdagabb néprajzi örökséggel. A falura a folklorista Györffy István éppúgy felfigyelt, mint a Belényesi-medencében népdalokat gyűjtő Bartók Béla. A tárkányiak előbb Budapesten, majd Nagyváradon mutatkoztak be, nem kis sikerrel.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A férfiakból toborzott tíztagú énekkar műsornyitánya hatásos hangulatteremtőnek bizonyult. Hamarosan a közönséget is magával sodorta: a karvezető, Szakács Zoltán lelkipásztor ösztönzésére a publikum egyre bátrabban csatlakozott a kamarakórus produkciójához. A repertoár kizárólag a szőlőföldjükön ma is élő vagy a Bartók Béla, illetve Jagamas János által a falujukban gyűjtött népdalokból állt. A Tárkányi Serkentők kórusa, miután megtanulta az odahaza elfeledett, Bartók által száz, Jagamas által hatvan esztendeje megmentett kincseket, most a Csillagocska zenekar segédletével osztotta meg őket a hallgatósággal.
Zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel a Szilágyi Dezső (Moscovei) utcai Vura Vinotéka pinceterme a Serkentők nagyváradi bemutatkozása alkalmával. A közönség java a Köröstárkányból és a szomszédos falvakból a városba költözöttek köréből toborzódott, a rendezvény a Belényesi-medence Váradra elszármazott magyarjainak találkozójává emelkedett. Serkentőék tavaly ősszel alakultak, és első fellépésükre azon frissiben Budapesten, a Polgárok Házában, illetve a Néprajzi Múzeumban került sor. Szakács Zoltán elmondása szerint a fővárosi felkérés része volt egy rendezvénysorozatnak. „2013 őszén nyílt Györffy István képeiből és tárgyaiból egy kiállítás, amit a néprajztudós nevét viselő Várasfenesi Táj- és Népismereti Otthon ötletéből valósítottak meg a múzeumban. Ennek kapcsán tartottunk előadást. Azokat az értékeket szerettük volna megjeleníteni, amelyek többé-kevésbé még megvannak, láthatók, valamilyen szinten kutathatók. Nagy meglepetésünkre volt olyan dal is a Bartók-gyűjtésből, amit ismertek, száz esztendő alatt nem kopott ki a köztudatból.”
A folklórkutatás történetének termékeny mozzanata volt, hogy a népdalgyűjtő Bartók és a néprajzos Györffy szinte egy időben forgolódott a Belényesi-medencében. Bartók Béla 1911-ben gyűjtött Köröstárkányban, ahol a csárdásnál régebbi, helyi „ugratós” tánc kísérő dallamait jegyezte le. Györffy István ugyanabban az évben 45 napig kutatott a faluban. Felfigyelt arra, hogy Köröstárkánynak saját népviselete, nyelvjárása van, i-zés, a-zás, kicsinyítés: csupirkó (kis bögre), csirkücce (kiscsirke), régies múlt idő: valék, evék, jüvém (jöttem) stb., hanghordozása sajátos (kicsit hangosak, sűrűn használják a felszólító módot), a falu utcáit, portáit egyedi arculat jellemzi.
„Ami a népdalkincsből közismert – mondta bevezetőjében a lelkipásztor –, az többé-kevésbé erdélyi vonatkozású, a Részek dalai, táncai, Szatmár megye kivételével, szinte ismeretlenek. Ezért tartottuk fontosnak azt, hogy idehaza is, de főleg Magyarországon ennek a kevésbé ismert bihari néprajzi régiónak az értékeit, dallamait, szokásait felelevenítsük, bemutassuk. Ezért jött létre a Tárkányi Serkentők, és ezen fáradozik a Várasfenesi Györffy István Táj- és Népismereti Otthon. Csapatunknak választhattuk volna akár a Barka nevet is, hiszen Barka Bunta Ferenc volt az, aki legénykorában Bartók Bélának énekelt a kocsmában. Gyakran felidézte: »Jött egy hangász a kocsmába, és azt kérte tőlem, hogy egy siratót énekeljek. Akkor éppen arra nem volt kedvem. Jött volna akkor, amikor lett siratnivaló, akkor tudtam volna siratót énekelni neki«… A serkentés Várasfenesen volt szokás, újévkor serkentették a papot, a családtagokat, de ez a szokás sajnos már kikopott. A serkentés ébresztést jelent, ezért választottuk ezt a nevet.”
A regrutanótákból elhangzott dalcsokor egy része szintén Jagamas János gyűjtéséből származik. Györffy István 1911-ben kutatott Tárkányban. Több száz fotográfiát készített, több ezer tárgyat gyűjtött be, a női és férfiviselet legszebbjeivel, a népi használati tárgyak, berendezések ezernyi darabjával gazdagította a Néprajzi Múzeumot. Ennek a gyűjteménynek a töredéke nemrégiben, a Györffy-évforduló alkalmával került a nyilvánosság elé Budapesten, s a pesti kóstolóból most jutott ízelítő Nagyváradra is. Egy kórustagon mutatták be a férfiviseletet, majd két leányzón a régebbi és újabb női ruhákat. Trézsi néni, aki maga is varr a lányoknak ruhát, elárulta, hogy az egyik öltözék több mint száz éves, még a nagyanyja édesanyjáé volt. Elmagyarázta, hogy a viseletet, amit pár évtizede már csak konfirmációkor öltenek először magukra a lányok, „fadras ing, lábré, ráncos kötő, rakalya, pendely” alkotja. Szakács tiszteletes sietett közölni: azon fáradoznak, hogy Tárkányban létrehozzanak egy kisebb népművészeti múzeumot, mi több, már elindult az a projekt, amellyel a Szentendrei Néprajzi Múzeumba, a skanzenbe „költöztetnek” egy eredeti köröstárkányi házat csűrrel, berendezésekkel együtt.
A publikum jól szórakozott a Györffy-gyűjtemény fotográfiáinak vetítésekor, hiszen a több mint száz esztendős fényképeken sokan felismerték a felmenőik, dédszüleik, ükszüleik alakját. Még nagyobb élénkség kerekedett, amikor Szakács Zoltán a faluban évszázadok óta divatozó ragadvány- és csúfnevek hatalmas tárházából válogatott. Az általa és előde, Szatmári Elemér által egyházi anyakönyvekből, adóösszeírásokból, egyéb régi dokumentumokból és nem utolsósorban az élőbeszédből összegyűjtött több száz nevet tartalmazó lajstrom rendszerezése az előadó érdeme. Elmondása szerint a praktikum szülte ezt a pótnévadási hagyományt, hiszen Tárkány – akár a környék minden magyarlakta települése – több népes nemzetség szülőfaluja, ahol az Antaloknak, a Szatmáriaknak, a Miklóknak több mint harminc águk van, s a helyzetet tovább bonyolítja, hogy akár öt-hat ilyen nevű famíliában is a gyerek ugyanarra a keresztnévre hallgat.
„Jómagam akkor szembesültem először ezzel a hagyománnyal – mesélte a tiszteletes –, amikor 2002-ben Tárkányba kerültünk. Egy Antal Péter nevű idősebb embert kerestünk, nem ismertem még a ragadványneveket. Megkérdeztem az utcán valakit: nem tudja, hol lakik Antal Péter? Kicsida? – kérdezték értetlenül. Vakartam a fejemet, hogy körbe kellene írni, le kellene festeni azt az embert, hogy néz ki, hogy rájöjjenek, kit keresek. Nagy nehezen végül kitaláltuk, kiről van szó. Most már én is abban a helyzetben vagyok, hogy ha megkérdeznek, mondjuk, hol lakik Szatmári Ferenc – itt a kórusunkban is van legalább három belőlük –, én is visszakérdezném, hogy kicsida?”
A nemzetségnevek jó része több száz esztendeje él a faluban, a folyamatosság beszédes bizonyítékaként. A ragadványnevek újabb keletűek, lajstromuk nyelvi csemegeként sem utolsó. A csúfnevek még újabbak, talán azért is volt szükség rájuk, mert a ragadványnévvel ellátott családnév azonossága sem volt már ritka, kellett a további megkülönböztetés. Így az is előfordul, hogy egy-egy falusfelük pontos azonosítása végett a családnév elé akár két-három „előnevet” is odaragasztanak. Az efféle névadás a legutóbbi időkben is dívott. Erre jó bizonyíték, hogy még az ántivilágban a helybeli kollektív gazdaság két, egymással örökké vitatkozó, veszekedő brigádosának egyikét – mivel akkoriban zajlott Amerikában az elnökválasztás – a népi humor Nixonnak, a másikát Johnsonnak nevezte el. Az utóbbi atyafi csúfneve nem kopott le róla a mai napig. „Ha most körülnézek itt a teremben – mutatott körbe a lelkész –, felsorolhatnám, hogy kik vagyunk itt Finyiek, Piszkájok, Marisok, Birik, Birták, Bugyiék, Tájnáék. Keresztnevekből kialakult ragadványneveink: Gyuri, Bandi, Jankó, Sárikó, Samuka, Mártinkó, Petyó, Gáboristók, Gyulalaci, Bedejuló Marisantal. Külső tulajdonságok megörökítői: Csontos, Göndör, Tökmag, Csipiszló – mindkettő alacsony termetű volt –, a Lanyta, aki hórihorgas, Rosuj, aki vörös hajú lehetett. Ez utóbbi román nyelvből átvett szavunk, akár az orrát bizonyára fenn hordó Szusz neve vagy a Cselebuné, aki román ismerőseitől a »toate cele bune« jókívánsággal búcsúzott el. Belső, lelki tulajdonságok alapján született a Csendes, a Kumuly (Komoly), a kevésbé hízelgő Tyütyü, akinek hibádzott egy kereke. További utánajárást igényelne, hogy kiderítsük a Csirbujok, a Dádók eredetét. Dádó Kovács Julianna Piszkoj Antal Andráshoz ment feleségül, náluk volt elszállásolva, ott kapta a kosztot Györffy István. A Dádó mint ragadványnév az Antalokra maradt. Dádó Julcsa testvére volt Kovács János, őrá figyelt fel Györffy István, pénzzel támogatta a taníttatását. Nagyszalontán tanult, a városházán dolgozott, Tisza Istvánnak volt a házitanítója, később Debrecenben szerzett jogász diplomát. A régi fényképek hátlapjára kézírással megannyi családtörténeti adat került. Ezért is értékesek Györffy hazatalált évszázados fotográfiái.”
Műsorzáróként a Serkentők s a hozzájuk csatlakozó elszármazottak ismét közös dalra fakadtak. Méghozzá az ugyancsak Bartók gyűjtötte „Lefelé folyik a Tisza, / nem folyik az többet vissza” kezdetű vidám nótára. Majd egy román impérium alatt született nóta következett: „Konstancai kikötőben áll egy hadihajó, / Közepébe, a négy sarkába nemzeti lobogó, / Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja, / A nagytárkányi bús regruták jönnek szabadságra. // Mikor kezdtem leszerelni, fegyver volt az első, / Hullt a könnye a pajtásnak, mint a záporeső. / Ne sírj pajtás, ne sírj, kitelik az idő, / Nekem is volt, de már eltelt a három esztendő.”
A szíveslátás családias hangulatát fokozta, hogy mindenkinek jutott a Tájna família asszonyai által sütött almás bélesből, s aki megszomjazott, a Vura Vinotéka borait kóstolgathatta. Serkentőék egy akkurátusan faragott hordóaljával hálálták meg a Várasfenesi Táj- és Népismereti Otthont is létrehozó, a budapesti bemutatkozásukat is megszervező házigazda, a várasfenesi születésű Vura Ferenc fáradozását.