Mezey Lajos festőművész, fotográfus (2.)

A XIX. századi Nagyvárad polgárságának sokoldalú, színes egyénisége volt. Fordulatokban gazdag élete során főleg piktorként, fényképészként és tanárként tevékenykedett, de a közéletben, a kórusmozgalomban, a sajtó és a színház világában is eredményesen forgolódott.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

„Világszerte nagy örömet keltett, amikor 1839 januárius 8-ikán Párisban közhírré tették, hogy Jacques Mandé Daguerre úrnak, előbb Nicéphore Niepce úrral közösen, majd annak halála után hat évig egyedül folytatott lankadatlan kísérletezései jutalmául sikerült egy készüléket szerkesztenie, mely oly híven adja vissza a vonásokat, mint a tükör, és oly híven őrzi meg azokat, mint a márvány” – adta hírül Kossuth lapja, a Pesti Hírlap.
Baj volt azonban, hogy a dagerrotípia nem volt még használható arra a célra, amelyre létrehozták. Nem lehetett vele arcképet készíteni. Élőlény ugyanis képtelen oly hosszú ideig mozdulatlan maradni, ameddig Daguerre kamerája azt megkívánta. Igyekeztek ugyan a lemez fényérzékenységét javítani, de így is csak félórára tudták csökkenteni az expozíciót, s ez még mindig túl sok volt. A döntő fordulat akkor következett be, amikor hazánkfia, Petzvál József kiszámította és megszerkesztette 3,7-es fényerejű objektívjét. Ez az igen erősnek számító lencse tette lehetővé a megvilágítási idő lényeges csökkentését, és így a fénykép-arcképek készítését. Petzvál megérdemelte volna, hogy nevét a Daguerre-é mellett emlegessék világszerte, de nem így történt. Az ő sorsa sem volt különb, mint annyi más magyar lángészé, akinek munkája gyümölcsét más aratta le…

A fotografálás mestere
Mezey Lajos az elsők között figyelt fel az új lehetőségeket kínáló műszaki eljárásra. Nem véletlenül a fotográfia úttörői között éppen a festők jártak az élen, mi több: volt, aki egyenesen a festészet halálát jósolta meg a gyors és olcsó fényképek elterjedésével. Döntő hatása különösen annak volt, hogy a kor leghíresebb és legsikeresebb pesti arcképfestője, Barabás Miklós és Bécs arisztokráciájának dédelgetett kedvence, Borsos József is fényképészműhelyt nyitott Pesten.
A tájfotózás még nagyobb „veszélyt” jelentett a tájképfestésre nézvést, bár a műszaki haladásnak kedvező hozadékai is voltak a képzőművészetben, hiszen éppen a fényképezés vált az impresszionista festészet egyik fő ösztönzőjévé. Igaz, akkoriban nem akárki engedhette meg magának a tájfényképezést, hiszen valóságos karavánra volt szükség az állvány, a hatalmas fényképező kamera cipeléséhez, amely nyomott vagy 25-30 kilót. Az atyafiak egyike a sötétkamra sátorlapjait hurcolta, a másik meg a sátorkarókat. Külön ember vitte egy ládában az elővigyázatosan elcsomagolt, félméteres nagyságú és igen tekintélyes súlyú üveglemezeket. A vegyszeres ládát további két ember hordozta vállon átvetett rúdon.
Mezey az 1850-es évek eleje óta foglalkozott fényképezéssel. A Nemzeti Múzeum gyűjteményében található egy 1852-ben készült dagerrotípia, mely kislányával ábrázolja. Ebből az időből ismerjük néhány tussal színezett, nedves eljárású papírképét.
1864-ben átépíttette házát, és barátjával, Kőrössy József vándorfényképésszel közös műtermet nyitott. Mezey Bécsbe utazott Székely József fotográfushoz a szükséges eszközök beszerzéséért és szakmai tanácsokért. Lefényképeztette magát festőállvány előtt állva, kezében ecsettel és palettával.
Nagyváradon ekkor már több fényképész-műterem is működött, ezek közül Mezeyé és Lojanek Jánosé volt a legnépszerűbb. Ők ketten közös alkalmi kiállításokat is rendeztek. Több mint száz fotóját őrzik köz- és magángyűjteményekben. Ezek túlnyomó többsége vizitkártya-portré. Számos önarcképe maradt fenn. Képeinek egy részén feltűnik az általa festett műtermi háttér. Gyermekeiről humoros beállítású sztereó felvételeket készített. Egy dupla expozíciós képe, melyen önmagának mutat grimaszt saját szellemképe, az első hazai montázsképek egyike. Felesége emlékére A halál allegóriája című kompozíciót készítette el. Fekete lepellel leborított festőállványa és egy koponya mellé helyezte az elhunyt hitveséről és annak családtagjairól készített festményeit.

Várad kulturális életének mindenese
1867-ben újjáalakult a Nagyváradi Dalárda egylet, ennek 1877-ig alelnöke, buzgó tagja és elismert tenoristája lett. Ez alatt a tíz év alatt számtalan rendezvényen és előadáson lépett fel. Egyleti tevékenységét összekötötte képzőművészeti munkásságával. Készített a dalárda részére díszoklevelet, ő tervezte az egylet zászlóját, és jelentősebb egyleti ünnepek alkalmával olajfestményeket és nyomatokat ajándékozott a dalárdának kisorsolásra.
1872-től, mint az Országos Daláregyesület központi választmányának tagja, több ízben részt vett Pesten az Erkel Ferenc vezetésével tartott zenei tanácskozásokon. 1873 februárjában ellentétek merültek fel a Nagyváradi Dalárdával, és megalakította a Nagyváradi Zenekedvelők Társaságát, amiről a Zenészeti Lapok is beszámolt. Az éneklésen kívül alkalmanként színészi szerepekre és szavalatokra is vállalkozott.
1870 őszén elnyerte a községi elemi iskolai rajztanári állást. A helyi sajtó évente beszámolt arról a kiállításról, melyet növendékei rajzaiból rendezett. 1872. március 1-jén a városi törvényhatósági bizottság tagjává választották. 1872 decemberében egy nagyszabású váradi múzeumi kiállítás képzőművészeti anyagának rendezésével bízták meg. 1878-ban ő tervezte a váradi Szigligeti-emléktáblát.
Mezey egészségi állapota megrendült, 1879-ben gyomorrák támadta meg szervezetét. Utolsó napjait is munkával töltötte. Levizsgáztatta iskolai rajznövendékeit, néhány munkáját befejezte, hagyatékát elrendezte. 1880. július 29-én otthonában halt meg. A Rulikowski úti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Halálakor a teljes hazai sajtó megemlékezett róla. Gyermekei, végrendeletének megfelelően, művészeti hagyatékának egy részét elárverezték, s a befolyt összegből alapítványt hoztak létre a szorgalmas, tehetséges szegény gyermekek rajzszerekkel való ellátására. Halála után két évvel Szűcs József rajzművész elkészítette a portréját, és azt a Nagyvárad szerkesztőségének kirakatában állították ki. Képei szerepeltek az 1896-os budapesti millenniumi, az 1903-as nagyváradi, az 1912-es és 1937-es fővárosi biedermeier kiállításokon; a Kolozsvári Múzeum, a Fővárosi Képtár, a Szépművészeti Múzeum, valamint a Nemzeti Galéria budavári, műcsarnokbeli, szegedi és székesfehérvári kiállításain.

Szilágyi Aladár összeállítása