Paskó Kristóf, a krónikás, emlékíró diplomata

Érmellék szülötte két évtizedig szolgálta Erdély fejedelmeit a Várad eleste utáni igen válságos időszakban. Ellentmondásos politikai pályát járt be, fejedelmi követként – önhibáján kívül – ritkán aratott diplomáciai babérokat. Fennmaradt levelezése, verses krónikája és emlékirata a kor forrásértékű dokumentumai.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Székelyhídon született 1634-ben, kisnemesi család fiaként. Ifjúkoráról, tanulmányairól nem sokat tudunk. Fiatalon került a fejedelmi udvarba, s előbb Barcsai Ákos fejedelem híve volt. Az 1660. évi váradi ostromot is Barcsaival együtt nézte végig a török táborból. Később Kemény Jánoshoz, majd Apafi Mihályhoz pártolt. Néhány esztendő elteltével a viszonylag stabilizálódott helyzetben a sűrűsödő konstantinápolyi követjárások egyik állandó szereplője lett.

Veszélyekkel teli pálya
A követi megbízatás nem kevés kockázattal járt. Ha a szultán udvarába küldött fejedelmi követ a török számára kedvezőtlennek tűnő kérelmekkel állt elő, könnyen előfordult, hogy további meghallgatás nélkül tömlöcbe vetették, akár karóba is húzatták. Ha pedig sikertelenül tért vissza, a fejedelem sújthatta börtönnel.
A mindenkori erdélyi diplomaták állandóan ki voltak téve a török nagyurak szeszélyeinek és mohóságának. „Pénzzel az török előtt mindent végben vihetni, de csak igirettel nem szokott ű legeltetni” – panaszolta Paskó a fejedelemnek egy Konsantinápolyból küldött levelében.
Nándorfehérvárott például csupán húsznapi várakozás után járulhatott a nagyvezír színe elé. Az pedig „alkalmas ideig való könyörgését hallgatá, […] utoljára csak ezt mondá: menj ki az ajtón”. Erdély új határainak megállapításáról lett volna szó. Paskó Kristóf a nagyvezírt 1665. február 11-én tovább is a régi határok meghagyására kérte. Nem kis szorongással adta elő Apafi Mihálynak azt a kérelmét is, hogy a nagyvezír „intené meg a jeneieket s a környék többi végházának török katonáit, hogy semmit se vegyenek el Erdélytől, sőt hogy az erdélyi magyarok régente bírt falvai és helységei is igaz és régi uraiknak adózzanak. Ez mégis csak jobb a törökre nézve is, mint ha »valamely tiszántúli idegeneknek« hódolnának”. A magyarok 62 falut követeltek vissza, a törökök azonban csak 20 olyat akartak visszaadni, amiket még nekik maguknak is csak ezután kellett volna meghódítaniuk.
A jenei basa azonban még azon a nyáron egyszerre közel félszáz falut és két mezővárost követelt Zaránd vármegyéből, s így mintegy 45 kilométernyit akart előnyomulni Gyulafehérvárhoz, a fejedelem székvárosához. Paskót, ki emiatt augusztus 24-én újabb kihallgatásra jelentkezett, nem is fogadta a nagyvezír, és pár nap múlva a tihaja (személyi titkár) is csak úgy akart kihallgatást eszközölni számára, ha egy órát ajándékoz neki. A kihallgatáson azután a nagyvezír „megmagyarázta” Paskónak, hogy a Körös-vidék 49 helységét nem erőszakkal veszi el a jenei basa, hanem ezeket a fejedelem követe engedte át! A füle botját se mozgatta Paskónak arra az alázatos megjegyzésére, hogy ilyesmit maga a fejedelem sem ígérhet, nemhogy a követ.
Paskó Kristófnak Erdély adóügyeiben sem sikerül mérsékelnie a török sarcot, üres kézzel tért vissza portai küldetéséből, s emiatt Apafi Mihály börtönbe záratta. A történtek után nem csoda, hogy kiszabadulása után, 1676-ban belekeveredett a fejedelem elleni, Béldi Pál vezette összeesküvésbe. A leleplezés után fej- és jószágvesztés várt rá, ezért a törökhöz menekült, de ott is letartóztatták. Majd Erdély néhány hónapig fungáló fejedelme, Thököly Imre közbenjárására szabadult. Csak Sárospatakra térhetett vissza, itt halt meg nagy szegénységben. Magánélete is tele volt tragédiával, hiszen bebörtönöztetése alkalmával egyik legfőbb vádlója a saját felesége volt.

Erdély reménytelen helyzete
Jókai Mór A kétszarvú ember című történelmi regényében – éppen Paskó mentségére – így foglalta össze a fejedelemség kétségbeejtő állapotát: „A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének a gondjai. A török portáról egyik követ a másikat érte sürgetve a még le nem fizetett adót, mely összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból nyolcvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait tekintve iszonyú összeg! (…) Ehhez járult még az, hogy a nagyváradi basa mindazon erdélyi és magyarországi helységekből, mik a fejedelemségekhez tartoztak, önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, ahogy neki tetszett, s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet. Evégett többször küldtek már a portára okos, ékesen szóló férfiakat, hogy világosítsák fel a szultán elméjét, s engeszteljék ki ő szívét a szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára, de mindannyiszor csak azt az ítéletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek a szultánnak, hanem pénzt. Legutoljára éppen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a portától, hogyha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd küldenek ők valakit, aki azt kétszeresen be tudja hajtani, s ha még egy követet bátorkodnak elbocsátani, aki nem fizetni, hanem fecsegni jön, azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul avagy csak egy tallér fog is hiányzani.”

Paskó, a krónikaszerző
Paskó Kristóf nem csupán a diplomáciához, hanem a tollforgatáshoz is értett. Legnagyobb műve történeti értékű, az élmény személyes hitelével fogalmazta meg 1662-ben Erdély 1658–1661 közötti történetét, különösen Várad ostromát, hősies védelmét; A nemes és régenten hires Erdély országának keserves és szomorú pusztitásáról irt siralom címmel Szebenben 1663-ban látott napvilágot. A Tinódi Lantos Sebestyén mintájára írt verses krónika – poétikai leleményként – ilyen szavakat ad Ibrányi Mihály, a várvédők kapitányának szájába: „Nincsen keresztyénség az egész világon, ki most minket segéljen, / De jaj lesz az óra, melyben Várad vára magyaroktul elvesszen, / Mi a mi tisztünket, mire Isten segít, kövessük mindezekben. // A nagy Isten előtt annak lelke adjon számot Várad várárul, / Akinek tiszti volt, és nem gondolkozott elébb ő romlásárul, / Bizony észre vészik, más gondot viselni kellett volna Váradrul.” Bár ő maga csak külső szemlélője volt Várad elestének, mégis drámai erővel jeleníti meg a történteket: „Az asszonyok teste a férfiakéval egyelesleg leesék, / Mert vitézi módra nagy dicséretesen asszonyállat forgodék / (…) Egy a többi között már egynehány pogánt mikoron megölt volna, / Egy álgyúgolyóbis a bal csecsit tőbül mellyétül elszakasztá, / Törésrül futamék, hamar egy kendővel sebét általszorítá. // Annál szívesebben, éles tőr kezében lévén, igen forgódik, / (…) S mindaddig forgódik, míg ő magának is feje földre leesik.”
Másik legfontosabb munkája az 1668-ban írt Emlékirata. „Miolta azért Isten engedelmébűl az török császár fényes portájánál követségi hivatalomat víghez vivén – írta bevezetésként –, édes hazámba érkezésemnek utánna, sok keresztény magyar atyámfiaitól és jó akaró uraimtúl együtt is másutt is sűrőn kezdém hallgatni, hogy nem tudnák ez mostani felső esztendők forgásiban, ez elmult siralmas háborus időkben, török és római két császárok levő békességben mennire volna feltéve, az egész világon régenten híres, Magyarországban lakozó, még ennyi változásokban, Isten kegyelmessége után megmaradott vitéz magyar nemzet, és azon békességhez is, Istennek oltalma után mennyiben bizakodhatnék az ő kivülötte való, s végső veszedelmére rígen igekevő pogány nép ellen, nem érthetné és nem tudhatná.”
A közhangulat-jelentésnek és vitairatnak is beillő iromány egyáltalán nem befolyásolhatta a közvéleményt, hiszen kéziratban maradt, és csupán 1890-ben jelent meg a Történelmi Tár hasábjain.