Nagyszalonta ifjabbik Aranya

Ha egyebet nem, annyit mindenki tud róla, hogy ő Arany János fia, hogy ő a „címzettje” Petőfi Sándor „Laci te, / Hallod-e? / Jer ide…” kezdetű remek gyermekversének. Az viszont kevésbé közismert, hogy a legjobb magyar verses regény szerzője, jeles népmesegyűjtő, műfordító, igényes irodalmi tanulmányok szerzője, tevékeny közéleti férfiú, sikeres bankszakember volt. És nem utolsó sorban apja irodalmi hagyatékának lelkiismeretes gondozója.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Arany János és Ercsey Julianna második, 1844-ben született gyermeke alig múlt három esztendős, amikor édesapja nagy költő barátja beemelte az irodalomba. Az Elveszett Alkotmány, a Toldi immár hírt s nevet szerzett írója türelmetlenül hívta, várta Nagyszalontára Petőfit: „Jöjj el, az isten áldjon meg; az én nőm se nem fest, se nem zongoráz ... de Petőfit olvas, jó anya, s jó magyar gazdaasszony… Majd főz olyan töltött káposztát, hogy édes anyád is csak olyat főzhetett … ." A gyermekek is „égnek látni azt a jó 'Petőfi bácsit', ki azt a szép Kukoricza Jancsit írta.”
„Petőfi bácsi” hat verset ír Nagyszalontán, köztük az Arany Lacinak címűt, majd nászutasként is elidőzik az Arany-portán, mielőtt elveszne a szabadságharc forgatagában. Esztendő múltán, Világos után a költő apa fogadkozik, hogy „letészi a lantot”, de a gyászkorszak hangulatát versbe foglalva igyekszik megosztani gyermekével. Az alig hatesztendős Arany-fi ismét „beemeltetik” a költészetbe: „Látod, én szegény költő vagyok: / Örökül hát nem sokat hagyok; / Legföljebb mocsoktalan nevet: / A tömegnél hitvány érdemet.” Elméje nyiladozása idején ilyen teherrel kell a gyermek Lászlónak indulnia.
Változást hoz a család életébe, hogy a fegyverletétel után bujdosásra kényszerült apát 1851 őszén meghívják a nagykőrösi református gimnáziumba a magyar és latin nyelv és irodalom tanárának. László természetesen itt kezdi el és fejezi be alsó- és középfokú tanulmányait. Az éles eszű fiút körülményei egyszerre szárnyaltatják és nyomasztják. Kamasz korában éledező irodalmi ambícióit inkább akadályozza, mint serkenti apja költői nagysága. Ugyanakkor apja és annak baráti köre páratlan lehetőséget kínál a fiatalember szellemi fejlődése számára. Ugyanis a protestáns értelmiség nagy része éppen Nagykőrösön talált menedéket ezekben az években. Édesapjával együtt tanított itt a költő Szász Károly és Mentovich Ferenc, a kiemelkedő matematikus és filozófus. Emellett olyan nevekkel találkozhatunk, mint Szilágyi Sándor, akiből később jeles történész vált, Szabó Károly, aki régi nyomtatványok és történeti források kutatója volt. Pestről gyakran érkeztek híres látogatók Aranyékhoz, többek között Gyulai Pál, Csengery Antal, Kemény Zsigmond és Jókai Mór.

(alc.) A kincskereső
László bevallottan félt „hivatásos poéta” lenni, hiszen az apja volt a kor legünnepeltebb költője. Nem mert volna vele versenyre kelni. Ráadásul ő volt a tanítója is, elfogadta minden elvét, noha alkatban merőben különbözött tőle. Az örökölt Arany név súlyosan nyomasztotta, ezért maradt tulajdonképpen az irodalom határszélén.
A jogásznak induló Arany László tizennyolc éves fővel nénjével, Juliskával együtt kincskereső, népmesekutató útra indult Erdélybe. És összeállították a mindmáig legjobb magyar népmesegyűjtemények egyikét. A Székelyföldön gyűjtött népmeséket 1862-ben Eredeti népmesék címen adta ki. Gyulai Pál véleménye szerint övé a legjobban elbeszélt mesék egész sora. Jóllehet atyja nem szánta írónak, a népmesék iránt mutatkozó érdeklődését örömmel vette tudomásul, majd ösztönözte is.
Később elméletileg tanulmányozza a népmesék világát, s erről huszonhárom éves korában írt tanulmánya mindmáig folklórirodalmunk klasszikus műve. Ekkor már tagja a Kisfaludy Társaságnak, tehát tudomásul vett író. Ugyanebben az évben az Elfrida című humoros elbeszélő költeménnyel sikeres költővé emelkedik. Nyitva előtte az út, hogy akár tudós, akár költő legyen. Viszont egy kitűnő tanulmányban, amelyet a magyar politikai költészetről ír, kifejti, hogy ha a költőnek nincs miért lelkesednie, jobb, ha elhallgat. Ezt 1873-ban írja le, miután előző évben megalkotta élete főművét, A délibábok hősét, amelyet – sajátos szemérmetességgel vagy gátlásossággal – névtelenül jelentet meg. De azonnal sikere van, és nemsokára kiderül, hogy ki a költője.