Neki találták ki a szavalóversenyt

A nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület idei Arany János Szavalóversenyén újra TAKÓ BEÁTA lett a legeredményesebb induló, és immár harmadjára érdemelte ki az Arany János-díjat.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

– Mivel foglalkozik, ha éppen nem szaval?
– Hírszerkesztőként dolgozom a Csaba Rádiónál, hétvégente pedig a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán történelmet hallgatok.
– Mikor vett részt először az Arany János Szavalóversenyen?
– Az 2004-ben volt, de mai napig emlékszem, mennyire izgultam. Bár akkor „csak” különdíjat kaptam, nem keseredtem el, sőt már alig vártam a következő megmérettetést, tudtam, hogy ezt a versenyt nekem találták ki. Akkoriban nagyon erős mezőny volt, élmény volt „ringbe szállni”.
– Számított-e rá, hogy most is győzelmet arat, vagy meglepetésként érte?
– A mostani győzelmen nem lepődtem meg. Lehet, ez kissé nagyképűen hangzik, de olyan felkészülést és biztató szavakat kaptam, hogy nem hagyhattam magam legyőzni. Hozzáteszem, most is izgultam. Közel másfél hónapon át készültem a versenyre, mögöttem két Arany-díjjal, szóval lejjebb nem adhattam, no meg három a magyar igazság!
– Miért tartja fontosnak egy ilyen versenyen való részvételt?
– Manapság sok fiatal tartja cikinek a versmondást, pedig általa megtanulható a precizitás: pontosan tudni kell a szöveget, hol van a vessző, a pont, hol vegyünk levegőt, mikor tartsunk hatásszünetet, ne billegjünk előre-hátra, ne játsszuk túl, mégis legyen művészi, amit átadunk, szóval ez nagyon összetett dolog. Számomra mindig is fontos volt, hogy amit mondok, azt a közönség ne csak hallja, hanem meg is értse. Ezekre a dolgokra természetesen nem magamtól jöttem rá. A középiskolában dr. Ile Erzsébet magyartanárnő egyengette az utamat, otthon pedig anya „húzott” mindig előre, ő tanítónő. Nagyon fontos, hogy valaki biztasson, mert az ember hajlamos ellustulni, elbizonytalanodni. Otthon mindig volt kivel gyakorolni: néha anya volt a zsűri, néha a húgom, de nagyszüleimet is leültettem, és kénytelenek voltak végighallgatni a harmincszakaszos balladákat.
– Sikerei elismeréseként kapott egy különleges fametszetet is. Mit szólt a meglepetéshez?
– Az eredményhirdetés előtt a szervezők köszönetet mondtak azoknak, akik az elmúlt húsz évben valamilyen módon bekapcsolódtak ebbe a rendezvénybe. Sorolták a támogatókat, segítőket, majd a végén az én nevem is elhangzott: „Takó Beátának, az eddigi legeredményesebb versenyzőnek”. Nagyon büszke voltam magamra, számomra egy kicsit olyan volt, mint a „szalontai Oscar-gála”.
– Tervezi, hogy indul majd hasonló versenyeken?
– Mindent a csúcson kell abbahagyni… Két első hely, három Arany-díj, megannyi különdíj, azt hiszem, ennél többet már nem is kívánhatok. De a labda fel van dobva.
– Szeretne a későbbiekben is irodalommal foglalkozni? Vállalná-e például, hogy felkészít diákokat szavalóversenyre?
– Szívesen felkészítenék bárkit, úgy érzem, van már annyi tapasztalatom, hogy amit tudok, átadjam. De az az igazság, hogy erre egy kicsit születni is kell. És legyen bármilyen rutinos is valaki, azért mindig elkel a segítség; én ezért a magyartanárnőmhöz, anyához vagy a beszédtanáromhoz fordulok.
– Miért érdemes elindulni egy ilyen versenyen?
– Szomorúan tapasztaltam a mostani megmérettetésen, hogy egyre kevesebb szalontai diák vesz részt. Az egyik nyugdíjas magyartanárnő meg is kérdezte tőlem a szünetben, hogy szerintem mi az oka annak, hogy „elkopnak” a gyerekek. Erre azt válaszoltam: „Az, hogy a jó magyartanárok is elkopnak.” A tanárnak nagy felelőssége kell(ene) hogy legyen ebben: noszogatni a bizonytalant, rábeszélni a tehetségest, mert biztos vagyok benne, hogy sok remek szavaló van Nagyszalontán. És végül gondoljunk csak bele: van-e szebb dolog, mint magyar verset szavalni?