Forródrót Nagyvárad és Brasília között

Közel húsz éve, 1996 óta izzik egy virtuális forródrót Nagyvárad és a brazil főváros, Brasília között, akkor járt ugyanis először a dél-amerikai városban THURZÓ SÁNDOR JÓZSEF brácsaművész, az ismert nagyváradi zenészcsalád tagja.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Carlos Gomes, a legnagyobb brazil zeneszerző halálának 100. évfordulójára nagyszabású ünnepséget szerveztek hazájában, egy olasz menedzser-karmestert kértek fel rá, aki előzőleg már járt Nagyváradon is. Ő kereste meg Várad és más erdélyi városok zenekarait, és hét településről verbuvált hetvenöt tagú együttessel el is mentek Brazíliába. A zenészek között volt beszélgetőtársunk, Thurzó Sándor József; ő azóta is rendszeresen visszajár immár nemcsak előadóként, hanem tanítani is.
– Hogy lett ebből az egyszeri eseményből lassan két évtizedes állandó, gyümölcsöző kapcsolat?
– A Carlos Gomes halálának centenáriumára emlékező eseménysoron a zenekar mellett száznál több balett-táncos és negyven-ötven kórustag is fellépett az akkor még nem egészen negyvenesztendős új főváros, Brasília központi stadionjában, de jártunk más városokban is. Nekem annyira megtetszett az a hallatlanul nyitott ország, a legkülönbözőbb népcsoportokból kialakult lakosság, hogy nagyon gyorsan megszerettem. Talán ez az olaszokénál is nyitottabb szellem és a sok összetevőjű nép volt az elsődleges oka annak, hogy érdeklődni kezdtem a zenei kultúrájuk iránt is. Sok zenésszel megismerkedtem, hamarosan össze is barátkoztam, elvittek múzeumokba, ahol például azzal is büszkélkedtek, hányféle népcsoport „rakódott le” az idők folyamán az őshonos guarani indiánok törzsei mellé. Látván a lelkesedésemet, az egyik menedzser és a későbbi impresszárióm kottákat adott és szakkönyveket, s ezek aztán az itthoni, brazil zenét népszerűsítő munkámnak lettek az alapja.
– Nemcsak a nagyváradi komolyzenei életből, de Európa hangversenyprogramjaiból is általában hiányzik a brazil zene. Hogyan fogadták itthon ezt a sajátos „muzsika-lobbit”?
– Igaz ez az említett európai hiány, talán Carlos Gomesen kívül még Villa-Lobos műveit játsszák nálunk is, de a többit nem igazán. Ezért is gondoltam, hogy megpróbálok összeállítani egy brazil kamaraestet, és 1997 júliusában össze is jött az első. Elküldtem a barátaimnak a beszámolót, nagyon örültek és nagyon meg voltak elégedve. Mivel az előző évben ottlétünkkor elvittek a főiskolára, és afféle baráti nyílt órákat rendeztünk – a hallgatóság nagy tetszésére –, felmerült a kérdés: mi volna, ha mesterkurzust tartanék. Elvben nem voltam ellene, nagyon megtisztelőnek éreztem, de az ilyesmi mégsem megy egyik napról a másikra. Beleástam magamat, gyűjtöttem az anyagokat, hozzáolvastam, de az itthoni zenekar turnéi és a tanári munkám zsúfoltsága miatt csak 1999-ben tartottam meg az első mesterkurzust. Azóta viszont minden évben meghívnak, és általában három hónapig tartózkodom ott. Decemberben szoktam elmenni, és március táján jövök vissza, vagyis az ő nyaruk idején vagyok Brazíliában, de előfordult már az is, hogy az ő telükön voltam. Amíg tanítottam a főiskolán, sikerült úgy beosztanom a munkát, hogy elmenés előtt pontos feladatokat hagytam meg a diákjaimnak, hazajövet pedig letudtuk a téli vizsgaszessziót.
– És a brazil zenei fesztivál sorsa hogy alakult? Úgy tudom, hogy nem rekedt meg az első próbálkozásnál.
– Nem, dehogy, sőt, nemrég, május végén rendeztem a tizenharmadikat, annak tiszteletére, hogy most 55 éves Brazíliaváros. 1960-ban kezdték építeni, és két év alatt meg is lett. A számokból kiderül, hogy nem rendeztem évente brazil kamarazenei fesztivált, több okból sem: egyrészt városunkban olyan negyven-ötven körüli a kamarazene kedvelőinek a száma, másrészt előfordult, hogy a kollégáknak, akik egyébként nagyon pozitívan álltak hozzá, közbejött más munka, én pedig olyan vagyok, hogy a már összeállított műsort nem szeretem megcsonkítani. A 12. fesztivál után úgy éreztem, kellene egy kicsit „pihentetni” a rendezvényt, de többen is szóltak, hogy folytassuk, mert igenis van rá igény. A fesztiválok zenei anyaga különben nagyon változatos, mert – dicsekvés nélkül mondhatom – talán nekem van Európában a leggazdagabb brazil kottatáram a szóló művektől az operáig, de vannak oratóriumaim is és négyszáz évvel ezelőtti mise is. Több mint kétezer kottám van, vagyis van miből válogatni. Nemcsak a szólódarabokat vállalják el a kollégák, kórus is fellép. A fesztivál idei záróaktusa is a Szent László-templomban volt, a Halmos László nevét viselő kórus szereplésével.
– Az évente ismétlődő mesterkurzusok monotóniáját az oldja, hogy minden évben más hallgatókkal dolgozik? Vagy vannak visszajárók?
– Vannak nehezebb évek, vannak könnyebbek. Az idei például az egyik legnehezebb volt, ugyanis három hónap alatt hat zenekar kért fel az együttmuzsikálásra, ami bizony megfeszített munkát jelentett. Hogy csak egyetlen példát mondjak: a mesterkurzusomat egy zenekarral végzem, ezzel párhuzamosan folyik az opera mesterkurzus is. Megkértek, hogy vegyek részt a munkában: három hét alatt tanulták be Puccini Gianni Schicchijét, „mellesleg” pedig egy hetvenöt tagú zenekarral is játszottam, a húsz-húsztagú tanári, illetve növendék zenekarral, nem is szólva a főváros elővárosának számító, három-négymillió lakosú taguatingai fellépésekről. Ott állandó nagyzenekar nincs, csak kamaraegyüttes, de amikor ott vagyok, összeáll a nagyobb zenekar is, és én vagyok a szólam vezetője. Öt koncertre kértek fel, a másodikon nem jelent meg a szólista. Telemann brácsaversenye volt műsoron, a karmester a haját tépte, hogy most mi lesz. Mondtam, hogy nyugodjon meg, én majd eljátszom. Itthon, Váradon is, az országban is többször játszottam, a mesterkurzuson is dolgoztam belőle, vagyis mondhatnám, hogy az ujjaimban van. Eljátszottam, hatalmas sikerrel. De nem is ez az, amit a legfontosabbnak tartok megemlíteni, hanem az államnak a kultúrához általában és különösen a zenéhez való viszonyulását. Nézze meg például ezt a Carmina Burana-műsorfüzetet, amelyben nemcsak a teljes szöveg van benne (eredeti nyelven és fordításban), de a karmesterről, a kórusról, a zenekar tagjairól is részletes ismertető. Mit gondol, mennyibe kerül? Mondjuk az itteni hasonló kiadványokkal összehasonlítva?
– Talán tíz dollár?
– Nem, ingyenes! De nemcsak a műsorfüzetért, hanem a koncertjegyért sem kell fizetni, illetve csak a nagyobb alkalmakkor vagy neves külföldi meghívottak fellépésekor. Talán helyesebb azt mondani, hogy kb. 70 százalékban ingyenes a belépés. Ha pedig egy-egy gyerekben felismerik a tehetséget, az állam ingyen taníttatja.
– Ez igen, kultúratámogatás! Jó volna, ha itthon utánoznák. Na de arra várhatunk! Érdekelne még, nyelvileg hogyan boldogul? A portugál nem tartozik a legkönnyebb nyelvek közé. És nem kapott-e ajánlatot, hogy telepedjen le végleg abban a másik világban?
– A portugállal elsőre egy kissé megjártam, mert itthon az európai portugált tanulgattam. Amit ott alig értettek, úgyhogy meg kellett tanulnom úgymond brazilul is. Ennek érdekessége, hogy nemcsak ott tudok szót érteni mindenkivel, de hazajövet, amikor Portugáliában átszállok a repülőtéren, mindig örömmel fogadnak, hogy itt van egy brazil testvérük! És látja, azt mondtam: hazajövet. Hát ez a kérdésére a válasz: többször is felajánlották, hogy ha nem is végleg, de néhány évre maradjak ott, ne járkáljak annyit. Nagyon szeretem, nagyon jól érzem magam ott, de itt, Váradon vagyok itthon. Itt van az otthonom.

Molnár Judit