Egy napig az iskola volt az otthonuk

A margittai Horváth János Elméleti Líceum IV. A osztályos tanulói június 15-én egy napra beköltöztek az iskolába. Tanítás után a diákok nem mentek haza második otthonukból, hanem együtt maradtak, ott készültek fel a másnapi tanórákra, majd közösen mókáztak, étkeztek és aludtak szeretett tanítójuk, Fügedy Anikó felügyelete alatt.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A nem mindennapi program gyökere 16 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Fügedy Anikó egyik negyedikes diákja nyílt őszinteséggel előállt az ötlettel: „Tanító néni, én úgy szeretek az iskolába lenni, nagyon szeretem az osztálytársaimat és a tanító nénit is. Nem lehetnénk együtt délután és éjszaka is? Nem lehetne az iskolában aludni?” A tanítónőt meglepte a váratlan kérdés, de látott a dologban fantáziát, és úgy gondolta, nagyon jó lesz a közösen eltöltött egész nap, mielőtt tanítványai elbúcsúznak a kisiskolától. „Részemről rendben van, jó az ötlet, ha az igazgató bácsi is beleegyezik, akkor megszervezzük az együttlétet” – válaszolta hát a kisdiáknak. Akkor még vegyes volt az iskola, de az igazgató pártolta a magyar tagozat kezdeményezését, beleegyezett. Ezután a szülők beleegyezésére és segítségére volt szükség. Ellenvetésük nekik sem volt, rögtön hozzá is láttak a szervezéshez. Mindenki azzal járult hozzá, amivel tudott: egyesek matracokat, takarókat, mások ételt-italt hoztak a bennmaradó csemetéknek. Olyan lelkesek és önfeledtek voltak a szülők is, mintha visszaléptek volna az időben saját gyerekkorukba.

Az első alkalom a négyéves tanítási idő 600. napján történt, és a nagy sikeren felbuzdulva Fügedy Anikó úgy döntött, legközelebb is ugyanazon a napon szervezi meg a „nagycsaládos” programot minden végzős osztályával. Az iskola nem gördített akadályt elébe, majd az önálló magyar tanintézet létrejötte után az akadályoztatás már szóba sem jöhetett. Sőt a vezetőség gratulált a nem mindennapi közösségépítő programhoz. Idén a 600. nap egyházi ünnepekkel esett egybe, ezért halasztották az együttlétet későbbi dátumra.

A lelkesedés most is óriási volt tanulók és szülők között egyaránt. A tanórák befejeztével rövid szünetet tartottak, majd megtanulták a másnapi leckéket. A munka után aztán jöhetett a közös étkezés. Azok a szülők, akik ezt vállalták, idejében megérkeztek a finom fogásokkal. Ezután a kötetlen beszélgetés és a játék volt a főszereplő. Közben elkészítettek mindent, ami a későbbi meccsnézéshez szükséges volt. Aznap volt ugyanis a labdarúgó Európa-bajnokság Románia–Svájc mérkőzése, amit nem lehetett kihagyni. Együtt izgulták végig, sőt utána a gyerekek is fociztak egyet, a játékvezető a tanítónőjük volt. Jó volt együtt sportolni, ezen a meccsen mindenki nyert. A mérkőzés után a kis focisták még pótolhatták az elégetett kalóriákat, majd diszkó következett. Itt sem lehetett a hangulatra panaszkodni. A lazítás után előkészítették a fekhelyeket, de ha már a párna kézbe került, nem lehetett kihagyni egy párnacsatát. Jó móka volt, a hangulat a tetőfokára hágott, kellemesen el is fáradtak, így altatódalra már nem volt szükség. Elalvás előtt viszont, és minden étkezés előtt, arról sem feledkeztek el, hogy imádkozzanak. A tanítónő ugyanis vallástanár is, és fontosnak tartja tanítványai ez irányú nevelését. Reggel az udvaron tornásztak, majd a tisztálkodás után megreggeliztek, utána rendet raktak az osztályban, és visszatértek a megszokott kerékvágásba. Folytatódott a tanítás, ugyanúgy, mintha otthonról érkeztek volna.

Valami azért mégis változott. A „nagycsaládban” eltöltött nap után a tekintetekből arra lehetett következtetni, hogy ezek a tanulók még közelebb kerültek egymáshoz. A baráti kötelék még erősebb lett. Tanítónőjük tisztelete pedig a pedagógus, a barát és a nevelő iránti szeretet furcsa elegyével ötvöződött.